2012. máj. 14.

Hans Fallada: Az aranytallér története

 
Volt egyszer egy kislány, Anna Barbarának hívták, nem volt neki se apja, se anyja, mindketten régen meghaltak. Vénséges vén nagyanyja nevelte, aki öregségére bizony kicsit furcsa lett. Mert valahányszor Anna Barbara elmesélt valamit nagyanyjának, vagy kért tőle, vagy panaszkodott neki, az öregasszony csak annyit felelt rá:

- No igen, kislányom, ha mienk volna az aranytallér, semmi bajunk se volna. De mivel nem a mienk, és senki sem adja nekünk, úgy kell viselnünk az életet, ahogyan van.

És éppen így, bármit mondott is neki Anna Barbara: - Nagymama, felsebeztem a térdem -, vagy: - Nagymama, a tanító azt mondta, hogy jól feleltem -, vagy: - Nagymama, a macska belenyal a tejfölösfazékba - az öregasszony egyre csak azt hajtogatta:

- No igen, kislányom, csak volna mienk az aranytallér.

De amikor Anna Barbara faggatta nagyanyját, hogy milyen is az az aranytallér, és vajon nem lehetne-e szert tenni rá, az anyóka titokzatosan megrázta a fejét, és azt mondta:

- No igen, kislányom, ha olyan egyszerűen meg lehetne szerezni, már a mienk is volna! Egész életemben futottam utána, és még csak meg sem pillantottam. És a te édesanyád, az sem járt másképpen. De veled talán másképp lesz, mert te karácsonykor születtél, és szerencsegyerek vagy.

Nem tudott meg Anna Barbara ennél többet az aranytallérról, míg egyszer egy hideg téli éjszakán nagyanyja ágyba nem feküdt, és meg nem halt. De mielőtt meghalt volna, hirtelen felült az ágyban, élesen rátekintett Anna Barbarára, és azt mondta:

- Hát én most meghalok, Anna Barbara, temettess el engem a temetőben, fejtől a szüleidnek. Semmiképpen se máshol.

Anna Barbara megígérte.

- És ha már eltemettettél, ne maradj itt a mi kunyhónkban. Zárd be, és menj világgá. És csak ott állapodjál meg, ahol az embereknek van aranytallérjuk. Szolgálj érte addig, amíg csak meg nem kapod - ha tíz vagy húsz évig tart, akkor is. Mert nem lehetsz soha boldog, míg a tied nem lesz. Megígéred nekem?

Anna Barbara megígérte. S akkor a nagymama megbékélten elnyújtózott az ágyban és meghalt. Eljöttek aztán a falubeliek, és segítettek Anna Barbarának, és eltemették a nagymamát éppen ott, ahol akarta: fejtől gyermekeinek. De amikor a temetésnek vége volt, és az emberek mind hazamentek, Anna Barbara egyedül maradt a temetőkapuban - kis motyóját kendőbe kötve szorongatta a kezében -, és nem tudta, hogy hova menjen. A kunyhójukba nem mehetett vissza, azt megígérte a halott nagymamának, de világgá menni félt. Jéghideg téli nap volt, magasan állt a hó, és Anna Barbara máris úgy fázott, mint egy sovány szabócska.

Ahogy így álldogált, és nem tudta, hogy mitévő legyen, egy szánkót látott közeledni, fehér ló volt elébe fogva, és egy hosszú, sárgás bőrű ember ült rajta. Mindketten olyan különösek voltak, hogy Anna Barbara bár félt és szomorkodott, mégis már-már elnevette magát. Mert a szánkó maga nem volt más, mint egy nagy, öreg zabos láda, amit szántalpra tettek, és a hosszú, penészszín férfi olyan sovány volt rajta, hogy Anna Barbara a szán döccenései közben hallani vélte a csontjai zörgését. Arcán nem látszott egy falatnyi hús sem, és a két orcája úgy beesett, hogy a téli szél keresztülfújt rajta.

Sovány volt ugyan a férfi, de mi volt ez ahhoz képest, amilyen sovány volt a lova! Mert az olyan agyonéheztetett gebe volt, hogy lépésről lépésre dülöngélt, majdhogy el nem esett, és fejét, erőtlenül, olyan mélyen a lába közé lógatta, hogy a pofája csíkot húzott az út haván.

Ahogy a szán a temetőkapu elé ért, megállt a fehér ló, minthogyha nem is tudna már továbbmenni, s így a szán is megállt. A szerencsétlen pára fájdalmasan rámeredt Anna Barbarára, azzal a mindent látó fehér tekintettel, s ugyanakkor a férfi is ránézett, de az ő tudó tekintetében sárgán égett a harag.

Egy darabig csak nézte ez a csont-bőr ember Anna Barbarát, s aztán nyekergő hangon kérdezte:

- Miféle lány vagy te, hogy itt állsz a temetőkapuban, és fázol, mint egy hasáb fa a téli erdőben? Biz én jobban vigyáznék az én drága testmelegemre, nem hagynám, hogy csak úgy elfújja a keleti szél.

Anna Barbara erre elmondta a férfinak, hogy árva, és hogy a legeslegutolsó rokonát, a nagyanyját temette el. Most hát világgá akar menni, és szolgálatot keres, ahol az aranytallért elnyerheti.

- Úgy, úgy - mondta a karó-sovány férfi, és töprengve törölgette csontkezével vékony orrát. - Csakugyan szorgalmas vagy, becsületes, takarékos, korán kelő, későn fekvő, és mindenekelőtt igénytelen, ami az ételt illeti?

Anna Barbara bizonygatta, hogy ilyen ő.

- Akkor ülj fel a szánra - mondta a sovány férfi. - Jól kifogtad: éppen egy kis szolgálólányt keresek, aki nekem és Szorgalmatos nevű lovamnak gondját viselje.

Anna Barbara azonban tétovázott, és megkérdezte, hogy hívják, hol lakik, és hogy bizonyos-e, hogy a szolgálatért megkapja tőle az aranytallért.

Azt mondta erre az ember:

- Zsugori János a nevem, és abban a nagyközségben lakom, amit úgy hívnak: Akárhol. Ami pedig az aranytallért illeti, bizonyosan megkapod tőlem, ha három évig hűségesen szolgálsz.

Az ember egészen barátságosan felnevetett, ám a hangja olyan volt, mint a kecskebak mekegése, és a fehér ló olyan vészjóslón forgatta a szemét, és úgy csapkodott kurtára kopott farkával, hogy Anna Barbara félni kezdett.

De még idejében megfontolta magában, hogy máskülönben hova is menne, és hogy valójában nagy szerencséje van: már az első helyén rátalál az aranytallérra, hisz anyja és nagyanyja hiába kereste egész életében.

Feldobta hát a szánkóra a batyuját, és maga is gyorsan beleugrott. Megharagudott erre Zsugori János, és így korholta:

- Mondhatom, jól kezded, összetöröd az én drága szánkómat. Ülj csak szép lassan hátra, drága dolog a fa!

És amikor a lány szomorúan visszanézett a temetőre, s a nagyanyjára gondolva nagyokat sóhajtott, újra csak megpirongatta:

- Szép lassan, óvatosan lélegezz, hogy a tüdőd ne kopjék túlságosan. Csak egy tüdőd van, és ha odalesz, senki sem ad másikat.

Azzal megbiztatta ostorával a fehér lovat, s az lassan, végtelenül lassan emelgetni kezdte a lábát, s ők, akár a csiga, útnak eredtek, kifelé a faluból. Először a temető tűnt el, aztán elvonultak a kovácsműhely előtt, majd a pék következett, ahol a tűzre való fát hegymagasságig rakták az ajtó mellé - s aztán már kinn is voltak a faluból.

Lassan havazni kezdett. Eleinte csak magános hópihék szállingóztak alá az égből, de hirtelen megsűrűsödtek a hópelyhek, s végül olyan sűrű lett a havazás, hogy az egész tájat eltakarta. Se fát, se házat, se utat, se ösvényt nem látott többé Anna Barbara, és egyre-másra azon töprengett, hogy ekkora hóviharban hogyan is találják meg a helyes utat.

De valahányszor csak megkérdezte új gazdájától, hogy merre van az az, "Akárhol" falu, az csak annyit válaszolt rá: hát akárhol! És az öreg, agyonéhezett fehér ló egyre inkább nekiiramodott, a szántalpak már alig-alig érték a sustorgó havat, és Anna Barbara úgy érezte, mintha nem is a földön járnának, hanem a táncoló pelyhek között a levegőben, és a fehér lóból se látott már többet, mint futó árnyékot. Már-már elfogta a félelem, keresztülnézett a szánkó peremén, és úgy vélte, hogy táncoló hópelyhek fergeteges mélységébe lát, de aztán újra rátekintett kísérőjére és megnyugodott. Mert Zsugori János kimérten tartotta a gyeplőt, egyszer-másszor azt mondta, hogy "hó" vagy: "no", és úgy tett, mintha ez a fergeteges szánút nem volna éppen különleges.

Anna Barbarának végül mégis úgy tetszett, mintha a szántalpak egyre mélyebbre süppednének. A hóviharon át látni vélte ősöreg fenyők körvonalát, s akkor a fehér ló egy utolsó döccenéssel megállt, és lehajtotta nyomban két lába közé a fejét, mintha az éhségtől azonmód összerogyna.

- Hát újra otthon vagyunk! - mondta Zsugori János, de ahogy Anna Barbara a havazásba kikémlelt, nem látott házat. Valami ugyan kilátszott a hóból, egy kupac öreg, rossz szalma.

- De hát hol van a házunk? - kérdezte Anna Barbara kíváncsian.

- Ott - bökött rá a szalmakupacra Zsugori János. - Most ugorj - parancsolta -, és segíts kifogni Szorgalmatos fehér lovamat. Azután majd bemegyünk a házba, és szépen megvacsorázunk.
Így aztán fagyott kezükkel addig oldozták-bogozták a szíjakat, míg végül leszerszámoztak.

Anna Barbara újra körülnézett, hogy vajon hol lehet a ló istállója. De Zsugori János egyszerűen csak rászólt: - Feküdj le, Szorgalmatos! - és a fehér ló azonmód lefeküdt a mély hóba, hogy teste gödröt vájt bele. - Úgy, úgy - és most fedd be hóval... - parancsolta Zsugori János.

Az öreg gebe, mint golyót forgatta a szemét, és kivicsorította hosszú sárga fogait, de ez mit sem használt: teljesen betemették hóval.

- Mégiscsak a tél a legjobb évszak - nevetett fel Zsugori János, mihelyt készen lettek. - Megtakarítja a szénát, és még az istálló gondját is leveszi a vállamról. Itt fekszik szépen, a derék Szorgalmatos, és a fagy frissen tartja, el sem romolhat, és ha ismét szükségem van rá, elég ha csak egy kis forró vizet töltök az orrába, mindjárt újra lélegzeni kezd... Igen, igen, mindenki szeretne takarékoskodni, de ahhoz bizony érteni kell! Tőlem sokat tanulhatsz, Anna Barbara!

A lány bizony szívből szánta a fehér lovat, hogy ott kellett feküdnie étlen-szomjan a hideg hóban. De nem mert szólni, hanem csendben követte urát, aki már fel is mászott az öreg szalmakazalra, és most egy nagy, sötét lyuk előtt állt, ami a földbe vezetett.

- Úgy, úgy - dörzsölte a kezét Zsugori János -, ez itt egyben kéménye, ajtaja és ablaka a házamnak. Buták az emberek, hogy drága pénzért kőházat építenek a föld színén, amikor olyan egyszerű, és mennyivel kevesebbe is kerül, bemenni a földbe. Most hát gyere velem, de várj, míg hívlak, másképp még a fejedre esel!

Azzal hosszú, aszott lábát beledugta a lyukba, leereszkedett, és hopp - már el is tűnt. Anna Barbara csak fojtott, egyre halkuló zörgést hallott a mélyből. Rettegés fogta el, és a legszívesebben elszaladt volna, el innen, első szolgálata első órájában. De hova legyen, ebben a hóviharban? Csak megfagyna út közben, belesüppedne a hóba!

Így aztán, amikor a mélyből felhangzott egy gyenge kiáltás, úgy, ahogy látta, lábbal előre, leereszkedett. A sötét nyílásban száguldva csúszott lefelé, csukott szemmel, egyre mélyebbre és mélyebbre. Hosszú-hosszú ideig tartott, de végül is Anna Barbara egészen puhán földet ért, valamin, ami úgy tetszett neki, hogy széna lehet.

Az is volt, látta, amikor kinyitotta a szemét.

- Gyere már - szólt rá Zsugori János bosszúsan. - Elég sokáig kéreted magad. Mától fogva, gyere nyomban, ha hívlak.

Azzal kézen fogta Anna Barbarát, és kivonszolta a homályos helyiségből, ahol a szénán ült, és egy függönyön át egy óriási, fényesebben megvilágított terembe vitte.

Anna Barbara ismét rettenetesen megijedt, mert ahogy beléptek, a terem bejáratánál jobbról és balról két nagy, bozontos, izzó szemű kutya ült - nagyobbak voltak a borjúnál, és vastag vasláncukat csörgetve, fogukat vicsorítva támadtak Anna Barbarára.
- Pokol kutyái, nyughassatok! - kiáltott rájuk Zsugori János, és a kutyák dühös mormogással, nyomban meghátráltak.

- Ez itt Anna Barbara, itt marad nálunk. Ti nem bánthatjátok, csak ha a tudtom nélkül el akarna menni.

A kutyák szikrázó szemmel meredtek Anna Barbarára, és piros nyelvükkel nyaldosták vörös pofájukat.

- Ez itt a pokol két kutyája - fordult Anna Barbarához Zsugori János. - Irigységnek hívják az egyiket, a másikat Mohóságnak, apámtól, az ördögtől kaptam őket. Fáradhatatlanul vigyáznak arra, hogy senki az én szegényes kis birtokomat meg ne lopja, és ezenfelül más hasznuk is van.

- Kutyák! - kiáltotta, és fázósan dörzsölgette a kezét - már megint lusták voltatok. Hideg van ebben a csarnokban, fűtsetek, de tüstént!

Erre a két kutya, Irigység és Mohóság, leült a hátsójára, és kitátotta óriási száját - és azon nyomban hatalmas lángnyelvek törtek elő belőlük. Mert a kutyák, ha akarták, tüzet tudtak lehelni.

- Úgy, úgy - mondta Zsugori János, és olyan elégedetten dörzsölgette csontos kezét, hogy hallatszott a ropogása. - Most már egykettőre melegünk lesz. Igen, ki hinné, hogy ezek a pokol kutyái, ez az Irigység, vagy az a Mohóság, hogy be tudnak fűteni az embernek, - pedig így van! Gyere, együnk valamit. - Azzal Zsugori előrement a csarnokba, melyet enyhe zöld fény világított meg.

Anna Barbara eleinte nem tudta, honnan jön a fény, később azonban észrevette, hogy sok-sok ezer szentjánosbogár ül a mennyezeten és világít.

- Nézd csak meg a világítást - mondta Zsugori János elégedetten. - Igen, ez aztán ügyes. Lámpatöltögetéssel meg tisztogatással nálam nem mocskolod össze a kezedet. Vannak itt olyan hétpróbás szentjánosbogarak is, amik lidércfényükkel már nem egy lelket letérítettek a jó útról, és a mocsárba vezettek.

Anna Barbarát elöntötte az aggodalom, és azt gondolta magában: - "Ez a Zsugori János sötét, gonosz ember, lehetetlen, hogy legyen neki olyan szép aranytallérja, amilyent anya és nagyanya egész életükben kerestek! Jaj, nem akartam, nem lett volna szabad ezt a szolgálatot elvállalnom - itt, ebben a barlangban, ahova sohasem süt be a nap, ahol egyetlen virág se nyílik, madár nem énekel, nem húzom én ki három éven át!" És borzadva tekintett az öreg, elnyűtt, szétesett ócskaságokra, amelyek véges-végig ott hevertek a fal mentén.
Csakugyan különös egy helyiség volt az, amelyen a kis Anna Barbara vezetőjével áthaladt! Úgy tetszett, hogy a csarnok végtelen hosszú, és bármennyit mentek is előre, akkor se látszott a vége, és a bejárat, ahonnan elindultak, már messze-messze volt, úgyhogy a két pokolbeli kutya, nagy, mint a borjú, most akkora se volt, mint két macska. A csarnokfal mentén mindenféle ócska, öreg holmi hevert, nagy kupacokban, amit csak el lehetett képzelni: szakadt cipőhegyek, lógó belű öreg matracok, tornyokban, eldobott üvegek piramisai és még sok-sok millió ilyen-olyan elhasznált vacakság - és mindenekfölött papír és papír.

- Ugye, csodálkozol, Anna Barbara - vihogott Zsugori János. - Ezt én mind a föld feletti útjaimon gyűjtöm össze. Nem vagyok többé egészen szegény ember. Szép, hasznos holmik ezek! - Vigyorgott, s úgy vicsorgatta hozzá hosszú, sárga fogait, hogy Anna Barbara megint megborzadt tőle. - Az emberek azt hiszik, hogy ezekre a dolgokra nincs szükségük többé, elhajítják, és elfelejtik őket. De én megőrzők mindent, mert semmi feledésbe nem megy ezen a világon. Vannak itt csizmák, amelyekkel egymást megtaposták, matracok, amelyeken lustálkodtak, palackok, amelyekből míg ittak, azt mondták: "egészségedre", s közben magukban rosszat kívántak egymásnak; és itt van a világ töméntelen papírja, amelyen tanúsították, hogy a fehér fekete és a jog jogtalanság.
Anna Barbara nem szólt egy szót sem, de egyre szomorúbban ment tovább. Eljött az új szolgálat első estéje, de a legszívesebben azt szerette volna, ha ez volna az utolsó, és azt gondolta magában, hogy az előtte álló három év alatt meg kell hogy szakadjon a szíve.

- Úgy, most eszünk valami finomat - mondta Zsugori János, és keresgélni kezdett a zsebeiben. - Várj csak, jó falatot hoztam.
A csarnokfal egy kis fülkéjéhez értek, amely olyan volt, mint egy szobácska, fala körös-körül nehéz tölgyfa ajtókból állt, vastag vaspántokkal, nehéz acélreteszekkel, óriás függő lakatokkal. Vajon mit zárhat ez a három ajtó - kíváncsiskodott magában Anna Barbara, de - gondolta magában - három év alatt úgyis kitapasztalok mindent.

Közben Zsugori János előszedte a zsebéből, ami csak egy jó estebédhez szükséges: egy darabka száraz kenyérhéjat, egy szalonnabőrt, ami a hamuban maradt, és egy félig rohadt almát.

- Finom estebéd, szemét-szájat csiklandó estebéd! - dicsérgette Zsugori János.

- De vigyázva együnk ám, másképp elrontjuk a gyomrunkat. - Azzal késével apró darabokra vágta a kenyérhéjat. De Anna Barbara arra gondolt, hogy egy pirinyó vaj és egy karéj maga sütötte kenyér van a motyójában, sietve azt mondta, hogy ma este nem éhes.

- Ahogy akarod - mondta egykedvűen Zsugori János, és a szalonnabőr és egy kenyérdarabka kivételével gondosan visszatett mindent a zsebébe. - Gondolj azonban arra, hogy holnap már nem eszünk ilyen kiadósan, mint ma. - És a szalonnabőrrel végigdörzsölte a száraz kenyeret. - Ó, ez aztán finom falat! - kiáltott fel. - Az emberek buták, azt hiszik, hogy a szalonna arra való, hogy megegyék. Pedig csak éppen ízt kell adni vele, s már akkor is olyan erőt ad az étel, hogy alig lehet elviselni. Nekem egy ilyen kis darab szalonnabőr majd egy évre elegendő.

Azzal zsebre tette a bőrdarabkát, bekapott még egy morzsa kenyeret, hosszan rágta, és azt mondta közben:

- Aki jól megrágja - már vérévé váltja; jaj, de milyen jól laktam - s annyit evett, hogy attól egy veréb is éhen maradt volna.

Majd hirtelen felugrott, és azt mondta:

- Most megmutatom, hogy hol fogsz aludni. Holnap reggel kezdődik a munka.

A fülke legkisebb zugába vezette Anna Barbarát - messziről úgy tetszett, mintha csak egy rés lenne két kődarab között. De közeledve a rés egyre tágult és tágult, s már olyan volt, akár egy kis kamra. Összevisszaság és por volt a kamrában, a pókok hálóikkal keresztül-kasul fonták, és a földön hervadt levelek hevertek.

- Úgy ám - mondta Zsugori János barátságtalanul -, itt akár húsz szolgáló számára is akad függőágy, és takaró is, annyi van, amennyit csak akarsz.

És Anna Barbara abban a pillanatban látta, hogy amit ő pókhálóknak vélt, valójában függőágyak, és hogy a földön fekvő hervadt levelek: barna takarók.

- Aludj el gyorsan, Anna Barbara! - siettette Zsugori János - reggel korán munkához kell látnod. És ne himbáld magad úgy a függőágyban, a jó dolgokat meg kell szépen becsülni.

Azzal kiment, és Anna Barbara sietve lefeküdt, olyan fáradt volt. El is aludt nyomban, és álmában mellé ült a halott nagyanyja, és azt mondta:

- A legjobb úton vagy, gyermekem, te nem fogod elszalasztani az aranytallért.

Anna Barbara tagadólag rázta a fejét, és meg akarta mondani, hogy ez a hely egyáltalán nem tetszik neki. De ettől a függőágy himbálódzni kezdett, és egyre gyorsabban és magasabban himbálódzott.

- Még kiesem - gondolta álmában Anna Barbara, és akkor valóban kiesett.

Minden tagja fájt, kinyitotta a szemét, és ott állt előtte Zsugori János. Maga a földön feküdt, és a függőágy kötelei szakadtan lógtak.

- Mégiscsak himbálództál - mondta Zsugori János. - No, eddig nem sok hasznodat vettem. - Gyere, odafönt már reggel van, és most megmutatom, mi a munkád.

Azzal előrement a fülkében, a három vasveretes ajtóhoz. Az egyiket kinyitotta, egy pincébe értek, ahol kétoldalt hordó hordó mellett sorakozott. A pince közepén volt egy asztalka. Az asztalkán egy kendőcske, egy kenyerecske, egy csészécske és egy üvegecske. A sarokban egy szalmazsák, takaróval.

- Nézd csak - mondta Zsugori János -, a hordókban rengeteg rézpénz van, de mert hosszú ideje áll itt, piszkos és rozsdás. Tisztítsd meg, ragyogó fényesre, az a dolgod. A kendőcskével dörzsöld, az üvegcsében van egyfajta víz, amely leviszi a piszkot. De valahányszor csak sírnod kell, sírj bele az üvegbe, mert attól a tisztítóvíz különösen erős lesz. A kenyerecske a tied, hogy legyen mit enned, a csuprocskában van egy kis tej számodra - nem fogynak el soha. De sohase edd meg vagy idd ki mind, mert akkor egyik sem újul meg, és te éhen pusztulsz. Most pedig igyekezz, fogj munkához, lányom. Mire minden rézkrajcárt megtisztítottál, hogy egyetlen egy folt sem marad rajta, letelik az első év, és te megkerested az aranytallér harmadát.

Anna Barbara keservesen sírni kezdett a szívtelen beszéden, és panaszosan kiáltotta:

- De hiszen úgy szól az egyezség, hogy a gazdáról és a Szorgalmatos fehér lóról kell gondoskodnom, és nem úgy, hogy egy egész éven át ebben a szomorú pinceboltban kuporogjak, és napfény, zöld lombok és barátságos emberi szó nélkül a rozsdás rézpénzt tisztogassam - nem, nem akarom, nem teszem!

A szegény kislány zokogva magára maradt, és hiába kiáltott a keményszívű Zsugori János után, és hiába könyörgött, hogy engedje el, nem látta, nem hallotta többé. Végre is Anna Barbara belátta, hogy nincs más kiút, minthogy szorgalmasan nekilát a pénztisztításnak, és mielőbb végez vele, talán akkor kiszabadul. Így aztán egy kis köténykére való rézkrajcárt hozott az asztalra, bemártotta a tisztítóvízbe a kendőt, és dörzsölgetni kezdett. De jaj, meddig tartott míg csupán egyetlenegy rézkrajcár tiszta lett! Már-már csüggedés fogta el, valahányszor arra gondolt, hány rézkrajcár van csak az asztalán, hány ezer meg ezer egy-egy hordóban, s hány millió meg millió együtt a hordókban a fal mellett!

Magában azonban azt gondolta: - A sírás-rívás nem segít! - és szorgalmasan tovább tisztogatott, míg meg nem éhezett.

Vette a kenyeret és a csészécskét, és enni és inni kezdett.

Ahogy így jóízűen lakomázott, és már éppen észrevette, hogy bizony kicsike a kenyér ahhoz, hogy éhségét elüsse, megszólította valaki.

- Adj nekem is ennem és innom - kérlelte egy gyenge hang.
Ránézett az asztalra, benézett az asztal alá, körülpillantott a pincében, de nem látott senkit, aki megszólíthatta volna. Azt hitte, hogy csak a füle csengett, és tovább evett.

De alig harapott egy újabb harapást, megint megszólalt a hang:

- Ne egyél meg mindent, ne igyál ki mindent - én is éhes és szomjas vagyok.

Ezúttal Anna Barbara nem nézett hosszasabban körül, hanem megkérdezte:

- Nem látlak? Hol bujkálsz?

- Az üvegben - felelte a gyenge, csipogó hang. - A tisztítóvizedet én tartom tisztán.

Így aztán Anna Barbara rápillantott az üvegre, és ahogy jobban belenézett, egy icike-picike emberkét látott - nem nagyobbat a hüvelykujja körménél - a vízben üldögélni.

- Most már megláttál? - kérdezte az emberke. - Akkor hát segíts ki innen, hogy a jó levegőn ehessem!

És amikor Anna Barbara tehetetlenül körülnézett, hogy vajon az emberkét a szűk nyakú, mély üvegből mivel segítse ki, az elégedetlenül szólt rá:

- Siess már egy kicsit! Azt hiszed, gyönyörűség éjjel-nappal a csípős lében ülni? Hozz csak egy szalmaszálat a heverőhelyedről, azon majd szépen kikecmergek.

Anna Barbara hát hozott egy szalmaszálat, és az emberke ügyesen kimászott, ráült a palack peremére, és nyersen azt mondta:

- Most hát adj ennem és innom.

Lecsippentett a lány egy kenyérmorzsát, csepp tejet kicseppentett egy zabszem héjába, s odaadta.

Az emberke azon nyomban felkiáltott:

- Még! Még! - őrjöngve kapkodott a kezével, és falt, tömte magát, hogy az arca elkékült, és hasacskája úgy megtelt, kitüremkedett, mint hüvelyéből a bab.

- Még! Még! - kiáltotta egyre, és ha Anna Barbara nem elég gyorsan nyújtogatta neki a kenyérmorzsákat, nyomban lusta lánynak nevezte, és fenyegette, hogy a tisztítóvíz tisztításában majd ő is lusta lesz.

Végül az emberke mégiscsak jóllakott. Megelégedetten üldögélt az üvegperemen, kalimpált aszott lábával, és így beszélt:

- Jaj de jól laktam! Ezt jól csináltad. Várj csak, most már olyan tisztítóvizet készítek, hogy repülni fog a munka.

- De vajon meg lehet-e tisztítani mind a krajcárokat? - aggodalmaskodott Anna Barbara.

- Egyszer a végére érsz - válaszolta hidegvérrel az emberke. - Ha türelmed van, és én segítelek.

- És Zsugori Jánosnak valóban van aranytallérja? - kérdezte megint Anna Barbara.

- Majd megtudod - felelte az emberke. - Annyit máris mondhatok neked: van is neki, meg nincs is.

Hogy ez mit jelent, törhette rajta Anna Barbara a fejét.

- Most pedig én kérdezek tőled valamit - mondta az emberke. - Csak annyit: hogy hívnak?

- Anna Barbara - mondta Anna Barbara.

- Ostoba egy név - felelte az emberke. - Én majd így hívlak: kedvesem.

Ezen aztán Anna Barbarának kacagnia kellett, mert odahaza a falujában csak azok a legények és lányok hívták egymást kedvesemnek, akik össze akartak házasodni. És amikor erre az emberkére pillantott, nem volt az nagyobb a kisujja körménél, és arra gondolt, hogy ez majd "kedvesemnek" szólítja, hát ezen bizony hangosan kacagott.

Az emberke azonban elvörösödött dühében, és így kiáltott:

- Ne nevess, te buta liba! Igenis, kedvesemnek hívlak, és te is kedvesemnek fogsz szólítani, és ha eljön az ideje, összeházasodunk...

De Anna Barbara nem tudta visszafogni magát. Felugrott, ide-oda szökdelt jókedvében, és kacagott, kacagott. Mert ahogy ránézett az emberkére, és látta kékpiros, ráncos arcát, tökkopasz fejét, borzas szakállát, kerek pocakját, karóra száradt kezét, lábát, és közben azt gondolta, hogy ez a férfi lesz egyszer a férje - hát ezen bizony a bolondulásig kacagnia kellett.

Az emberke azonban felugrott a dugójáról, ugrált, toporzékolt dühében a földön, és vékony, nyeszlett hangon kiáltozott:

- Várj csak, várj, te gonosz lány! Légy csak egyszer a feleségem, a hajadnál fogva hurcollak meg, mert kinevettél!
És őrjöngve fenyegette öklöcskéjével Anna Barbarát. De hogy a lány erre is csak kacagott, haragosan felmászott az üvegre, beleugrott, és elmerült a vízben. És csak a tisztítóvíz habzása és bugyborékolása árulta el, hogy az emberke benne ül és őrjöng.

Anna Barbara hamarosan tovább folytatta a munkáját, és egyszerre olyan gyorsan és könnyen ment, hogy azt kellett gondolnia: "Ha ez a nevetséges emberke dühös, olyan csípőssé teszi a tisztítóvizemet, hogy elég csak egyszer megdörzsölnöm egy piszkos krajcárt, máris csillog, mint a hold."

Így dolgoztak közösen hosszú-hosszú időn át. Anna Barbara lankadatlanul szorgalmatos volt a tisztogatásban, a dörzsölgetésben, hogy hadd rövidüljön az év, és minden hordó, ami piszkos pénztől kiürült és tisztával telt meg, könnyített a szívén. És az emberke művészetével egyre töményebbé tette a tisztítóvizet, és mindennap együtt ették a kenyeret, és mindennap együtt itták a tejet. De minden közös étkezésüknek veszekedés volt a vége, mert az emberke nem tágított attól, hogy kedvesemnek ne nevezze a lányt, és újra és újra dühbe gurult, ha az erre nevetni kezdett. És amikor azt mondta, hogy az ő házában csak lencselevest főzzön, és sohase borsót, Anna Barbara éppen borsót akart, és gúnyosan kérdezte, hogy vajon a tisztítóvíz flaskája-e a háza, és hogy neki is majd oda kell-e bemennie. Akkor bizony az ajtót, mármint az üveg nyakát, egy kissé mégiscsak ki kellene tágítania.

Végződni minden azzal végződött, hogy a felindult emberke szörnyű büntetéssel fenyegette a lányt, mihelyt a felesége lesz; eleinte csak a hajánál fogva akarta hurcolni, s végül odáig jutott, hogy szálanként tépi ki a haját, orrát pedig leharapja. A veszekedés végén az emberke dühösen bemászott az üvegbe a szalmaszálon, és úgy pezsgette, bugyborogtatta a vizet, mintha gurgulázna.

Nem volt különbség éjszaka és nappal között, mélyen a föld alatt a fénytelen pincelyukban, ahol csupán a szentjánosbogarak világítottak, s így Anna Barbara nem tudta, mennyi idő telt el, amikor az utolsó hordónyi rézkrajcárhoz ért. Ennek a hordónak a legalján egy rézcsengettyű volt elrejtve, és amikor már a lány az utolsó rézkrajcárt is megtisztogatta, azt mondta neki az emberke:

- No, most rázd meg a csengőt! - s azzal tüstént vissza is bújt a palackjába.

Anna Barbara megrázta a harangot. Különösen zúgott, búgott. Anna Barbarának úgy tetszett, mintha odahaza a falujában a gulyás hajtaná haza a csordát a legelőről, és a molnár nagy, rőtfoltos tehene kongatná nyakán a kolompot az élen. De ahogy tovább rázta a csengettyűt, megzörrent a retesz a pinceajtón, kivágódott az ajtószárny, belépett az aszott, penészszín Zsugori János, és gorombán megszólalt:

- Készen vagy? Rendesen megtisztítottál mindent? Egyetlenegy rézpénzt se hagytál ki? - És turkálni kezdett a hordókban.

De amikor látta, hogy minden rendben van, végül így szólt a lányhoz:

- Így hát megkerested az aranytallér egyharmadát. Gyere, megmutatom a munkát, amivel a második harmadot is megszolgálhatod.

Anna Barbara összeszedte bátorságát, és könyörögve kérte a kemény Zsugori Jánost, hogy engedje elmenni, nem bírja ő ki a sivár pincében, ahol nem hall emberi hangot, nem látja az édes napfényt, se a tarka virágokat. Erre a tisztítóvíz az üvegben bugyogni és frecskelni kezdett, minthogyha az emberke magánkívül dühöngene, de Zsugori János hidegen csak annyit mondott, hogy a szerződés: szerződés, s addig nem mehet el, amíg az idejét le nem szolgálta. Azzal kézen fogta, és a szobácskán át egy másik pincébe akarta vinni.

De Anna Barbara kiszabadította magát, és a kis szobából kiszaladt a nagy csarnokba, és rohant a csizma és matrachalmok és papírhegyek között, amilyen gyorsan csak futni tudott, a kijárat felé. Zsugori János nem sietett utána, mert tudta jól, hogy a két kutya, Mohóság és Irigység miatt, úgysem tud kijutni. Csakugyan, a kutyák, ahogy a futó Anna Barbarát megpillantották, felugrottak, rángatták láncukat, és szájukból olyan izzó tüzet okádtak, hogy Anna Barbara a forróságtól élettelenül összeesett.

Akkor karjába vette Zsugori János, és nyugodtan átvitte egy másik pincébe, ahol is lefektette egy heverőre. Amikor Anna Barbarának visszatért az öntudata, teljesen maga volt megint egy pincében, ami sokkal nagyobb volt, mint a rézpince. A fal melletti hordókban itt megvakult ezüst állt, és ha a másik pincében húsz hordó ha volt, itt negyven vagy akár ötven.

Anna Barbara keservesen sírva fakadt, siratta szerencsétlen életét, hogy pinceodúkban tisztogatással telik el, és azt jajgatta, hogy soha, de soha nem fog ő az ezüsttisztításnak a végére érni.

Ahogy itt sírdogált és panaszkodott, egyszerre dühös és kárörvendő nevetést hallott, és felnézve látta, hogy a tisztítóvíz-emberke ott ül az asztalon, és kineveti őt.

- Úgy kell neked, hűtlen kedvesem! - mondta az emberke. - Vagy nem ígértél nekem házasságot, és most mégis ki akartál futni a világba, s engem itt hagynál egyedül a tisztítóvízben?!
- Semmit sem ígértem neked! - kiáltotta haragosan Anna Barbara. - Csakugyan azt képzeled, hogy egy ilyen vén fickóhoz mennék, aki kopasz, mint a tök, krumpliorrú, az arca kék, mint a búzavirág, s ráadásul olyan szúrós a szakálla, hogy minden csóknál felsebezné az ajkamat. Soha, de soha nem leszel a férjem!

- Úgy? - kérdezte az emberke mérgesen. - Sosem leszek a férjed? Akkor nem segítek a tisztításban, sosem jutsz ki a pincelyukból!

Azzal dühösen bevonult az üvegébe, de sem bugyogás, sem habzás nem mutatta, hogy a tisztítóvíz valóban hathatós volna. És amikor Anna Barbara újból munkához fogott, s dörzsölt és fényesített, az ezüstpénz nem akart csillogni. Kétségbeesetten ledobta hát magát a heverőre, és azt gondolta: "Nem eszem, nem iszom, és akkor meghalok, nem kell magam többé gyötörnöm. Halott leszek, mint a jó nagymama, és talán együtt leszünk, és semmiben sem szenvedünk szükséget."

Azzal elaludt, és azt álmodta, hogy a jó nagymama újra elevenen az ágya szélén ül, és így beszél hozzá:

- Amit az ember egyszer eltervezett, azt meg is kell valósítania, Anna Barbara. Most már tarts ki, míg az aranytallért meg nem szolgálod. De az emberkével békülj meg, így vagy úgy, mert egyedül ő tud ebből a lyukból kiszabadítani. Nem embertelen ember, és nem lehetetlen, amit kér.

Anna Barbara felsóhajtott álmában, és így felelt:

- De azt akarja, hogy hozzámenjek. És én mégsem élhetek vele a tisztítóvízben!

Nagymama arca egyszerre elkomorodott, és azt mondta:

- No igen, gyermekem, ha megkapnád az aranytallért, még az is lehetséges lenne!

Nagymama azzal eltűnt, ahogy szertefoszlik a füst. Anna Barbara pedig arra ébredt, hogy egy vékony kis hang azt kiáltja: "Segítség, segítség!" Felugrott, és két patkányt látott, az egyiknek a szájában volt az örökös kenyérdarabka, a másikéban pedig a kiáltozó emberke. Anna Barbara belenyúlt a legközelebbi ezüsthordóba, odavágott egy ezüstpénzt, és olyan ügyesen találta el a patkányt, hogy az elejtette az emberkét, és visítva szaladt a lyukjába. A másik ezüsttel a másik patkányt találta el, s az meg a kenyeret hajította félre. Akkor Anna Barbara odaszaladt az emberkéhez, fölemelte, az asztalhoz vitte, és ráültette újra az üveg dugójára.

- Megmentetted az életemet, Anna Barbara - mondta az emberke -, a patkányok nagyon mérgesek voltak rám, és meg akartak enni, mert nem engedtem, hogy a kenyeret megkaparintsák. Ezután már nem unszollak többé, hogy légy a feleségem, de igyekezni fogok, hogy a legeslegsűrűbb tisztítóvízzel segítselek, ha megígéred, egész életedben magad mellett tartasz, és soha sorsomra nem hagysz, bármi történik is.

- Tisztítóvíz-emberke - felelte Anna Barbara -, ezt szívesen megígérem, hiszen az én kenyeremért tetted ki magad olyan bátran a veszedelemnek. És azt is megígérem, hogy nem futok el tőled.

Így aztán békét és szövetséget kötöttek, és nem is vesztek össze többé. És olyan szorgalmasan tisztították az ezüstpénzt, hogy a sokkal több ezüsthordó hamarabb kiürült, mint a sokkal kevesebb rézhordó. Az utolsó ezüsthordó legalján Anna Barbara egy szép ezüstcsengettyűt talált, és amikor megrázta, olyan volt neki, mintha odahaza a harangozógyerekek ebédre harangoznának. Szíve egyszeriben megtelt honvággyal az otthoni falucska után, és fájdalmát alig tudta elviselni.

De a zár megcsikordult, mint az első alkalommal, és belépett haragosan Zsugori János. Ellenőrizte a munkát, és mikor megfelelőnek találta, kézen fogta a lányt, és a harmadik pincébe vezette.

Ezúttal Anna Barbara nem próbált elfutni, hiszen tudta, hogy a kutyák úgyis útját állják, és a tisztítóvíz-emberkét sem hagyhatta cserben.

A harmadik pincében vörös és sárga aranypénzzel telve végtelen sok hordó sorakozott. Anna Barbara végignézett rajtuk, és vidáman kiáltotta:

- Ó - mondta -, bizonyosan az én aranytallérom is köztük van.

- Lehet, hogy köztük van - válaszolta dühösen Zsugori János. - De ha nem találod meg, nem is fogod megkapni.

- Hogy ismerjem meg az én aranytalléromat ennyi sok ezer között? - kérdezte Anna Barbara aggódva.

- Ha a szíved nem ismeri fel - mondta Zsugori János -, akkor nem is szolgáltad meg. Ha felismeri a szíved, de nem tisztán kapod meg, akkor megint csak nem a tied.

Azzal Zsugori János elment, és bezárta maga mögött az ajtót.
- Nem tudsz nekem tanácsot adni? - kérdezte Anna Barbara az emberkét. - Nem tudod megmondani, melyik az én aranytallérom?

- Az én segítségem és hatalmam véget ért - felelte szomorúan az emberke. - Egyedül csak a saját szívedre figyelj, talán az megsúgja, melyik az igazi aranytallér.

Így aztán Anna Barbara hozzáfogott a tisztításhoz, és minden aranydarabnál, amit csak a kezébe vett, megkérdezte a szívét, de a szíve néma maradt. Egy idő múlva azonban feltűnt a lánynak, hogy az emberke egyre csendesebb és hallgatagabb. Nem tréfálkozott többet, még csak dühbe sem gurult, s alig nyúlt egy morzsácska kenyérhez, egy cseppecske tejhez.

- Mi bajod van, emberke? - kérdezte Anna Barbara. - Nem szólsz, nem eszel, nem iszol - csak nem vagy beteg?

- Hagyj engem, Anna Barbara - felelte az emberke.

- Nem, nem hagylak, emberke - mondta Anna Barbara. - Megígértem, hogy az életben nem hagylak el. Így hát nem hagylak el most sem.

- Ezt se felejtsd el, Anna Barbara - mondta az emberke.

Visszamászott az üvegbe, és semmi áron el nem mondta, hogy mi a baja.

Így aztán nagy munkával mégiscsak elértek az utolsó aranyhordóig, de Anna Barbara szíve néma maradt.

Egyre-másra tisztogatta az utolsó hordó aranyait, de a szíve hallgatott. Végül elért a hordó fenekéig, de ezúttal nem volt csengettyű az alján, csak aranypénz. Megtisztította azt is, és szomorúan szólott az emberkéhez, aki maga is sápadtan és szomorúan üldögélt a parafa dugón.

- Megtisztogattunk minden aranyat ebben a pincében, és a szolgálatom ideje lejárt. De a hordó alján nincs csengettyű, nem tudom idehívni Zsugori Jánost, hogy kiengedjen bennünket. És az aranytallért se találta meg az én szívem.

- Nem tudok neked tanácsot adni, se segíteni - mondta bánatosan az emberke. - De talán Zsugori János az aranytallért furfangosan eldugta - keresd még egyszer.

Anna Barbara hát keresni kezdte, de hiába nézett meg minden szögletet-sarkot keresztül-kasul a pincében, az aranytallért nem találta.

Amikor aztán már teljesen reménytelenül leült újra az asztal mellé, azt mondta neki az emberke:

- Éhes vagyok, Anna Barbara, adj egy morzsácska kenyeret.

- Emberke - felelte a lány -, mára már megettük a magunkét. Csak néhány morzsányi van. Annak maradnia kell, hogy míg alszom, a kenyér újra nőjön.

- Ha nem adsz tüstént ennem - felelte az emberke -, éhen veszek és meghalok.

- Most már minden mindegy - gondolta Anna Barbara -, hiszen nem találtam meg az aranytallért. Minden hiába volt, és szívesen odaadom az utolsó morzsát is, hogy még egyszer jóllakjék. Holnap úgyis éhen veszünk.

És beletette az emberke szájába az utolsó morzsát.

Az emberkének felcsillant a szeme, és szorgalmasan rágni kezdte a tápláló kenyeret. Hirtelen azonban fájdalmasan eltorzult az arca, a szájába nyúlt, és felkiáltott:

- Jaj, a fogam! Miféle kavics van a kenyérben?

És a szájából kivett valamit, ami sárga kövecskének tetszett. De ahogy az emberke a kezébe vette, a kavics nőni kezdett. Egyszerre túl nehéz lett neki, és csengve esett az asztalra. Anna Barbara utánakapott, és kezébe vette. Nézte, nézte, szíve feldobogott, és örömmel kiáltotta:

- Ez az én aranytallérom, érzem, a szívem mondja. A gonosz Zsugori János a kenyérbe, az utolsó falatka kenyérbe dugta, csakhogy ne találjunk rá!

Az emberke is, persze, felismerte az aranytallért, és így kiáltott fel:

- Most megvan, a színtiszta, csillogó arany. Ó, hogy csillog, hogy ragyog! Gyorsan, fényesítsd meg, Anna Barbara. De nézd csak, az meg miféle gonosz, vörös folt!

Anna Barbara is látta már a csúnya, vörös foltot, vette a törlőruhát, tisztítóvizet öntött rá, és fényezte, dörzsölte, hogy egész belemelegedett. De - ó jaj - minél inkább dörzsölte, annál vörösebb volt a folt, igen, úgy tetszett, hogy a tisztogatástól egyre inkább terjed, és belepi az egész aranytallért. Végül is fáradtan leejtette a kezét, és azt mondta:
- Nem vesződöm vele. A foltot nem lehet kitisztítani.

- Ne veszítsd el a bátorságodat - mondta gyorsan az emberke. - Mindjárt visszamegyek az üvegbe, és elkészítem a legeslegerősebb tisztítóvizet, amit valaha csak látott a világ.

Azzal leszállt az üvegbe, forrt, bugyogott, hánykolódott, munkálkodott benne, csapkodta, forgatta, keverte, fölszállt és alászállt a tajtékban, hogy a folyadék bugyborékolt és gőzölt. Végre kijött, holtfáradtan leült az üveg szélére, és azt mondta:

- Tisztítsd hát, Anna Barbara, jobb tisztítóvizet nem tudok készíteni.

Anna Barbara öntött belőle valamit a rongyocskájára, és dörzsölni kezdte az aranytallért, és - íme - a folt halványodott.
- Sikerül! - kiáltott fel boldogan. - Fényes lesz!

De ahogy ismét elvette a rongyocskát, olyan volt, mintha egy felhő vonult volna végig az aranytalléron, és a folt rajta volt megint.

- Valami kicsi még hiányzik a te tisztítóvizedből, emberke - kiáltott fel szomorúan -, nem tudod, mi lehet az?

- Mindent megtettem - válaszolta kétségbeesetten az emberke -, mindent beletettem, amit bele kell tenni - ha valami még hiányzik, azt neked kell beletenned. Nem tudod, mi lehet az?
- Nem tudom - felelte Anna Barbara.

De az volt az érzése, tudja, hogy mi hiányzik a tisztítóvízből, csak éppen nem jut az eszébe.

- Még az aranytallér sem adja meg nekünk a szabadságot - mondta csalódottan az emberke.

Így aztán mindketten szótlanul, kifosztva ültek az asztal mellett, mind a sok munka hiába volt, nem tudnak kiszabadulni. Egy idő múlva erőtlen hangon megszólalt az emberke:

- Nem tudom, mi van velem, Anna Barbara. Eleinte egyáltalában nem tudtam enni, és most mindig ennem kell. Adj még egy kis kenyeret.

De Anna Barbara felkiáltott:

- Emberke, tudnod kell, hogy az utolsó morzsát etted meg, és most nincs, ami újranőjön.

- Ó, jaj, ó, jaj - siránkozott az emberke -, akkor most meg kell halnom.

És erejét vesztve leesett a dugójáról. Anna Barbara a kezébe vette, és ahogy a kis embert, aki annyi ideje társa volt, és hűségesen segített neki a munkában, sápadtan és haldokolva látta, nem törődött többé a krumpliorrával, kopasz fejével és szúrós szakállával, hanem kicsordult szeméből a szívbéli együttérzés könnye, és így kiáltott fel:

- Édes társam, ne hagyja magamra! Maradj velem, édes társam!

Az egyik csepp könny éppen az aranytallérra hullott, felsistergett, mintha valami izzóra cseppent volna, s egy felhőfióka szállt fölfelé, amikor pedig szertefoszlott, ott feküdt makulátlan az aranytallér.

- Édes társam, ébredj! - kiáltott örömében Anna Barbara. - Az aranytallér tisztán ragyog!

Gyenge hangon kérdezte az emberke:

- Csakugyan úgy érzed, hogy édes társad vagyok, aki téged az életben nem hagyhat el?

- Úgy érzem - felelte Anna Barbara.

- Akarsz-e úgy szólítani: kedvesem, és szólíthatlak-e én is kedvesemnek? - kérdezte az emberke.

- Igen, akarom, és te is úgy szólíthatsz - felelte Anna Barbara.

- Akkor adj zálogul egy csókot - követelte az emberke.

- Szívesen adok, kedvesem - nevetett Anna Barbara. - De te olyan kicsi vagy, mint az ujjam körme - félek, feldöntlek az ajkammal!

- Ha csak az a baj - mondta az emberke -, akkor érints meg egyszer az aranytalléroddal.

Anna Barbara megérintette. És íme, az emberke nőni kezdett, és nőtt, növekedett, míg akkora nem lett, mint Anna Barbara.

- Mi is lesz azzal a csókkal, kedvesem? - nevetett a férfi, pedig bizony iszonyatos volt pókkarjával, póklábával, s ahogy virított a kék orra és kopasz koponyája.

De Anna Barbara azt mondta:

- Édes társam vagy, ha külsőre iszonyatos vagy is.

És megcsókolta. De csók közben érezte, hogy az emberke átalakul, és ahogy eleresztette, szép, fiatal férfi állt előtte, és nevetve nézett rá.

- Igen, én vagyok a tisztítóvíz-emberke - mondta -, és te megváltottál engem, Anna Barbara. Ahogy te, én is aranytallért kerestem, és a gonosz Zsugori János markába kerültem, és tisztogatnom kellett a pénzét. De nem volt bennem olyan türelem, mint benned, keveset végeztem és rosszul. Büntetésül betett a tisztítóvízbe, és öreg tisztító-emberré változtatott. - Most pedig vedd kezedbe az aranytallért, én meg kezembe fogom a tisztítóvízes üvegemet - igyekeznünk kell, hogy végre kikerüljünk innen, ki az édes napvilágra.

Azzal az ajtóhoz mentek, és Anna Barbara kopogtatott rajta az aranytallérjával. A reteszek felpattantak, a zárak kinyíltak, és ők kiléphettek. De az ajtó túlsó oldalán ott állt a gonosz Zsugori János, sárgább volt, soványabb, mint valaha, és azt mondta:

- Anna Barbara, te elmehetsz, mert te megtettél mindent, amit tenned kellett. De a kedvesedet itt kell hagynod, ő nem szabadul.

- Ha neki itt kell maradnia, én is itt maradok - mondta elszántan Anna Barbara.

De a kedvese felkiáltott:

- Engedj csak, bízd rám a dolgot!

És Zsugori János arcába loccsantott egy csupornyi tisztítóvizet.

- Ó, hogy éget, ó, hogy fáj! - kiáltott az fel fájdalmában. - Csak fussatok, ostobák, a két kutyám, Mohóság és Irigység elől úgysem tudtok elszaladni.

Végigfutottak az ócskasággal teli hosszú csarnokon, és már messziről látták, hogy a kutyák láncukat tépik, és tüzet okádnak. De ahogy közelebb értek, a legény végiglocsolta őket tisztítóvízzel, és a kutyák fájdalmasan nyöszörögve elkotródtak, továbbengedték őket.

Most hát egy kis előtérben álltak, ahonnét egy akna az égig kúszott, és fönt, fönt, a magasban egy kis kék folt világított, az volt az édes ég, amelyet oly régóta nem láttak. De ebből a helyiségből nem nyílt ajtó, létra sem volt az aknában, és ők sehogyan sem leltek utat kifelé.

Már-már elcsüggedtek, amikor Anna Barbara messziről lódobogást hallott, és akkor olyan erővel, ahogy csak bírt, felkiáltott:

- Hallj engem, Szorgalmatos fehér lovacska!

Egy idő múlva odafent eltűnt az ég kis kerek foltja, mert a fehér ló lenézett, és megkérdezte:

- Ki szólít engem?

- Az a lány - kiáltotta Anna Barbara -, akit te egyszer télen idehoztál, és a kedvese. Tudsz-e segíteni, hogy feljussunk?

- Lehet, hogy tudok - válaszolta a fehér ló. - Ha magatokhoz vesztek, tisztességesen ennem adtok, és télen sohasem fedtek be hóval, akkor igen.

- Úgy lesz, megígérjük - kiáltották mind a ketten.

- Akkor várjatok egy kicsit - mondta a fehér ló -, míg elég bosszúra meg nem nő a sörényem.

Egy darabig így álldogáltak, de Anna Barbara egyszerre csak megszólalt:

- Valami csiklandozza az arcomat, kedvesem!

- Valami mászik a nyakamon, kedvesem - felelte a másik.

- Mi az ördög lehet? - kérdezték, és amikor odakaptak, mindegyik egy-egy lószőrfonatot tartott a kezében.

- Ki kell próbálnunk, hogy elég erős-e - mondták, és rákapaszkodtak. De elég erős volt, s így felkúsztak rajta.

Odafönt voltak hát, és hosszú-hosszú idő óta először álltak az édes napfényben, látták a fénylő eget, a fű és a lombok gyönyörű zöldjét. Hallották a madarak énekét, és érezték a virágok illatát.
Egymás karjába borultak, és boldogan megcsókolták egymást.
Azután pedig felültek a Szorgalmatos fehér lovacska hátára, és az elindult velük, ment, ment, és meg sem állt Anna Barbara házáig. Ott bementek a fiatalok a szobába, a fehér lovacska pedig az istállóba. És most már ott éltek, ott dolgoztak, és mindig boldogok voltak, mert megvolt az aranytallérjuk. Mert akinek makulátlan a tallérja, az mindig boldog.

A Szorgalmatos fehér lovacska még hosszú-hosszú ideig élt velük, és nem volt oka panaszra. Amikor mégis elpusztult, a ház mögött az almafánál temették el. Még sírkövet is kapott. Ez volt a felirata:
 
Itt nyugszik a jólelkű ló,
Habár befedte őt a hó.
De a tallér rá is sugárzik.
Boldog volt, végső horkanásig.
Most nyugszik békés föld alatt,
Nem volt nála Szorgalmasabb.

(A kép forrása: http://www.loalom-szalma.hu)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése