Azt kérdik, hogy mért szeretlek,
Mért imádlak, kedvesem, —
Hogy mi köté hozzád egész
Lelkem, egész életem ?
Szeretem én a fájdalmat
Halavány bús arcodon;
Szeretem, hogy borújára
Néha derűt hoz dalom.
Szeretem a sötét redőt
Homlokodon kedvesem!
Szeretem, hogy elsimítni
Tudja néha hű kezem.
Szeretem én fellobbanó
Haragodat angyalom!
Szeretem, hogy megszelídül
Néha esdő hangomon.
Szeretem zajgó kedélyed
Változó hullámzatát;
S hogy ezer változatában
Egyedül én értem át.
Szeretlek én, oh szeretlek,
Mert tudora, hogy kívülem
Körülötted minden ember
Csalfa, önző, hűtelen.
Szeretlek, hogy vissza adjam
Újra a megtört hitet:
Hogy van hűség, hogy van igaz
Önzéstelen szeretet.
Szeretlek, hogy zajos, üres
Élvek után legyen hely,
Hol nemesbre vágyó lelked
Nemesb élvezetet lel.
Szeretlek, mert szívedben a
Szépnek, jónak magvait
Látom, miket a világ most
Jég kezével elborít.
Szeretlek, hogy majd ha szenvedsz,
Legyen egy igaz kebel,
Mely bár örömid nem osztja,
Bánatodban nem hagy el.
Szeretlek, ha nem szeretsz is,
Nem értesz is engemet,
Hisz meleg szerelmem nélkül
Végkép megfagyna szíved.
A nap hálát nem kívánva
Küldi le sugárait, —
S habár nem nézünk fel hozzá
Érezzük, hogy melegít.
(Forrás: Kisfaludy Atala összes költeményei – Kaposvár – Jeiteles Herman Nyomda 1880.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése