Stephanus sum –
lapidibus asuevi.
T e l e k e s s y
Szirt! állj meg keményen, dalnok megy alattad,
Ki, Isten tudja mért? de még élni akar;
Tán hogy elzenghessen egykét dalt honának?
Mert hisz dalban éled s él a szegény magyar.
S te meg az éneket hejh! be visszazenged,
Miként a legérzőbb, legszabadabb kebel…
Azt hinné az ember, hogy szived is dobog,
Hogy szived is vérzik, - ha itten énekel!
S miért ne lehetne teneked is szived?
Hisz magyar vár voltál, magyar sasok fészke,
Sok hosszu századig egyebet sem tevél,
Ittad a hősi vért zivatarba’, vészbe’;
Ettől tanulád fel az ősi bánatot,
S levél illyen kemény és illy törhetetlen, -
Vagy tán minden csepp vér, melly rajtad elömlött,
Termés aranynyá vált forró kebeledben?
Miért nem lököd le e falat is immár,
A ragyogó multnak e rut csonka szárát,
Ha többé már nem a diadalnak sasa,
Csak az elfeledés denevére száll rád?
Fakereszt is jobban ékesitne téged,
s igazabban, szebben mutatna a multra,
Az itt elviharzott mártyrszenvedésre,
a fejeden termett töviskoszorúra…
Vagy nem is emlékszel? szép, arany kereszt volt
Mellén, a ki egykor köveiden lakott;
De vállain, szivén rettentő a kereszt,
Földig nyomá a szép, fönséges alakot…
Lenyomá? dehogy le! fölemelte égig,
Mint midőn a házat meggyujtja a villám,
S a tető, melly addig pusztán feketélett,
Kilobban, tüzével fölfelé suhintván.
Ez volt ám az ember, ez volt ám a magyar!
Mik vagyunk mi hozzá? hitvány szellem-árnyak;
Több erőt viselt ő bajsza egy szálán is,
Mintha mostanában ezrek összeállnak; -
Innét mosolygá, mint kárognak feléje
A vád, az árulás: e fekete varjak;
De tiszta lelkének fényes fegyverétől,
Melly mint a nap ragyog, menten elriadnak.
Mitnem adtam volna szirt! azért a kéjért,
Ha börtönkorodban járok-kelek erre?!
S neki dőlheték egy elégett csernek,
Lantomon egy búsat, szomorúat verve.
Lábaimnál áradt patakok zajongnak,
Fürteimbe zúgó vihar mártja körmét,
S dalommal a felvár ablakáig törnék!...
S im a riadóra, a bus riadóra
Alánézett volna egy fönséges ősz fej,
Jól meglátható a villámok tüzénél,
Bajsza és szakála mint az elömlő tej;
És hallgatta volna a meg-megszakadt dalt,
Mellytől keblén véres nefelejtsek kelnek,
Mellyben a reménység véghörgése hangzik,
S hulló arkangyalok szivei repednek…
S elkezdettek volna könyei peregni,
Rózsákat fakasztó, szirtlágyitó könyek;
De mellyeket nézni nem az én szemem kell,
Melly szinte keserves vérkönnyekkel tölt meg…
Odább mentem volna, mint most odább megyek,
Telve mondhatlan, néma fájdalommal…
De bár merre járjak édes hazám földén,
Mindenütt elém tünsz puszta, puszta romfal!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 19. sz. 1857. nov.
5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése