Nagy bünös vagy drága kis leányka,
Igy telépni e halvány virágot!
Ah! ha tudnád s érzenéd szivedben
Melly rá szállt – a boldogtalanságot!
Ugy ismerték mint fehér királynőt,
Ugy ismerték a vidéki méhek,
S fehérségét szép fehér arczának
Liljom, hattyu megcsodálni tértek.
Büszke is volt halovány szinére;
Hisz ez szine a nagy fájdalomnak,
A sziv mélyén küzdő szerelemnek,
Ezen édes, búskinos titoknak.
Ó de im mivé lőn büszkesége!
Midőn téged közeledni látott,
Legfehérebb angyalát az égnek,
Kit szüle hold, ezüst felhő ápolt.
S nem elég, hogy hozzá közeledtél;
Érte nyujtád kis, fehér kezecskéd:
Ekkor látta szegény árva rózsa,
Büszkesége csillagának estét.
Hát midőn még kebeledre
tűzted,
Hol mint egy folt már csak ugy sötétlett;
Mert keblednél a csillag tejutja
Ha talán szebb, ámde nem fehérebb.
S fehér kebled puha bársony ágyán
Bánatában hervadozni kezdett,
De részvétlen szived itt sem hagyta
Békén, itt is mért rá uj keresztet.
Megmutattad, a mi még fehérebb
Mint kezed, mint hószinü kebelkéd,
Megmutattad neki lelked, a föld
Legfehérebb s ártatlanabb lelkét.
Ennyi kintól, bútól zaklatottan
Jól tevéd, hogy nekem adtad őtet,
Ki maga is mély fájdalmat érez,
Ugy szereti az a szenvedőket…
Bárcsak volna egy örömkönyüm is,
Hogy levelét ujra fölviritsam,
Hajh! de én azt mind a szerelemnek
Hajnalpiros rózsájára sirtam.
Nincs nekem már, hervasztó könyüm csak,
Régi bánat lángoló könyüje…
Fehér angyal szép fehér rózsája
Ne félj, hamar elhervadunk tőle!
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 27. sz. 1857. dec.
31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése