Mi fáj?... mi bánt?... hogy arczod rózsája
Halvány liliommá változott?
Ollyan vagy, miként a letört virág…
Szólj! fedezd föl égő bánatod?
Tán reményed lett hűtelen hozzád,
Mellyet sziveden melengetél?
Avvagy csalódtál az emberekben,
S virágzó hitedet
Elhervasztotta az őszi szél?
Nem is merek szemeidbe nézni ;
Hova lettek ölő nyilai?...
Hol vannak az égető sugarak?
Égbe szálltak ragyogó csillagnak…
S itt nem maradt más, mint hamvai?
Homlokodnak szétdúlt márvány fénye
Most csak sötét felhőket mutat.
A hold eddig boldogság tanyázott,
Mintha laknék örök kárhozat…
Szólj, oh hölgy, az Isten szerelmére!
Mult, jelen, vagy tán a jövő bánt?
S miért hull könyeidnek zápora,
Mellyet szemed jobb időkre szánt?
Néma vagy… mint néma mindig a sziv,
Ha bújában szavat nem talál;
Te is őrjöngsz… buslakodol szépen!
Holott sziv s lelked még épen áll.
Ne ábrándozz! a mit látsz, a csillag,
Nem olly fényes, ha mellette vagy.
A tüz, a mit rajta vélsz ragyogni,
Csalékony köd, melly hidegen hagy…
Miért alkotni a fájdalmakat,
A mit ugy is meghoz az élet?...
Összetapodni örömet, reményt,
S venni rajta szenvedéseket?...
Ne hidd, hogy a népmilliók között,
Akad csak egy, a ki szánni fog;
És letörli vigasztalásával,
Ha szemeden bánatköny ragyog…
Ne épits a bünös néptömegre,
Habár arczán részvét gyöngye ül;
Hány ezer éve, hogy áll a világ,
Mindig szenved… s mikor üdvezül?!...
Mind anyag az, miben eszme nem gyúl,
Végtelenben véges… emberi!...
A szellem, melly nem hal meg, és teremt,
Bennünk csak ez az egy
isteni.
Szólj oh! arczod szétdúlt rózsakertje,
Puszta árnyért mért hervadt igy el?...
Hiszen a te szentséges erényed
Más jövőt és sorsot érdemel.
Ne gondolkozz! tudod a gondolat,
Mint a villám, fönn uralkodik;
S ha ölni kell, száll alá a szivbe,
Hol a vágy és szerelem lakik…
Azt hiszed, hogy percznyi fájdalomért
El lehet adni az életet?
S mint a hajót egy kis kormányfával,
Vágyak erejével ép olly könnyű
Vezérelni a vak végzetet?...
Csalódol! a sziv sokkal erősebb,
semhogy kevés árért,
Odaadja lángérzelmeit;
És sokszor csak azért sem reped meg,
Mert sajnálja eltemetni
Romjai közt szent emlékeit…
Szólj oh! szemeidnek ragyogása,
Ködképeken hogy merenghet el?
Szólj, az Isten szerelmére kérlek,
Hogy játszhatsz igy érzéseiddel??
Imádkozd vissza a sugarakat,
mit a nap ellopott szemedtől…
Kérd el arczod elpártolt rózsáit,
A tavasz és nyár szerelmétől…
Valóra épits… s tanulj feledni,
- E két szent sz biztosan vezet, -
S a gyönyörrel ugy sem áldó multhoz,
Ne legyen lekötve,
Remények élete,
Hit, eszméid… s az emlékezet!...
Forrás: Családi lapok 6. Évf. II. félév 9. sz. 1857. aug. 27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése