Azt
hiszem, legjobb énjére emlékezik az, aki életének arra a mozzanatára gondol,
amelyben életre szóló eszményképet választott magának. Lényegében ezt teszi m
Vásárhely értelmisége, amikor Decsi Csimor Jánosra, szellemi életünk megalapozó
nevelőjére, írójára, tudósára emlékezik. Mert az ő tudományos tevékenységében
városunk meghatározó szellemi gesztusát, eszményképválasztását, tudományos
elkötelezettségét ünnepeljük. Jól ismert dolog, hogy voltak itt ferences
oktatók, népművelők előtte is, de – szerzetesi szerénységük folytán – a szerző,
másoló és kompiláló munka elegyedése elhomályosítja előttünk személyes
arcélüket. Tudomásunk szerint ő emelte quadriviumi szintre a schola particulát.
Mások, mint például Laskai Csókás Péter vagy Herceg János, nevelők és írók csak
ideig-óráig működtek városunkban. Az újkori tudományosság szelleme Decsi Csimor
János 1593-as marosvásárhelyi letelepedésével vert gyökeret, s azóta,
mondhatni, nemcsak városi, de megyei, sőt egész szellemi életünk területén
érezteti hatását, igényét és jelenlétét Teleki Sámuel, Aranka György, Lázár
János, Bolyai Farkas és János, valamint sok más notabilitás személyén keresztül
egész napjainkig. Amint Decsi szellemi és fizikai arcképéről is jól látható,
reneszánsz ember volt, vagyis az európai műveltség nagy szintézisére
vállalkozott: a túlságosan spiritualizált humanizmus újplatonista irányzata
után élt, s így közelebb állt az erasmista szellemű, ókori műveltséghez és
kritikus toleranciához, valamint a Justus Lipsius által kidolgozott
újsztoicizmus etikájához. A reneszánsz kor humanista törekvéseinek és
hitújításának voltak nemcsak időben váltakozó, időszakokra korlátozható
vezérszellemei, mint Platón, Erasmus és Justus Lipsius, de állandó szellemi összetevői
is: a héber műveltség emfatikus erkölcsisége és felfokozott életessége, a görög
filozófiai műveltség rendszerbe foglalása és emberi mértéktartása, valamint a
latin nyelvű gyakorlati tudományosság döntő fontossága az ókori műveltség
európai terjesztésében. Míg az időszakos irányzatok inkább a formára, az
utóbbiak főként a tartalomra hatottak. Hogy ezekből milyen szépirodalmi,
esztétikai-etikai eszményképet választott Decsi János, arról valljon ő maga.
Legátfogóbb és legtartósabb emberi eszményképének Odüsszeuszt tekintette, amint
mintegy féltucatnyi, többnyire latin verséből határozottan kitűnik. Vannak,
akik egyszerű kordivatot látnak ebben a választásban, hiszen Dantétól egészen
Joachim Du Bellay, Robert Garnier, Shakespeareés mások munkásságáig sokan
foglalkoztak Odüsszeusz jellemével. Csakhogy Dante Poklában az újabb kalandokra vágyó, tragikus hőssel találkozunk,
Joachim Du Bellaynél (a Regrets 40.
szonettjében) az ellenségein bosszút álló, honvágytól vezérelt Ulysses alakja
áll elénk; Shakespeare Troilus és
Cressida drámájában (I.3.) Odüsszeusz a társadalmi hierarchia
pragmatizmusának határozott hirdetője; Robert Garnier La Troade (A trójai
nő. II. felv.) című drámájában már viszont egy könyörtelen machiavellista
szereplőként került a francia közönség elé. Decsi Csimor János Odüsszeuszát nem
a kalandvágy, nem a bosszúállás, sőt még nem is az utazás divatja cselekedteti:
hazai szükségből szövődött minden lényeges vonása, tudásszomja hajtja és ennek
részleges kielégítése boldogítja. A bonchidai Bánffy Farkas fiának mentoraként
így fogalmazza meg saját magának és Ferenc nevű tanítványának az életcélját
humanista eszményképét, Útleírásának
(Hodoeporicon) ajánló versében:
Boldogan él, aki más erkölcsöt s városokat lát,
S távoli országok népeit ismeri meg.
Ahogy a messzi mezőkről gyűlnek a búzakalászok,
Más-másféle szokás ád igaz ismeretet.
Most méltán csak azért dicsérik a híres Ulyssest,
Mert egy évtizedig látta bolyongni a föld.
Hogy ez a Decsi-féle Odüsszeusz
valóban tudományos célkitűzésből, nem hatalmi törekvésből, unalomból,
kalandvágyból vagy bosszúállásból bolyong – helyesen: peregrinál -, az két
évvel későbbi verséből még világosabban kitűnik.
Nemcsak az ismétlés, de a részletek
pontossága miatt is megállapítható, hazai modellekről mintázott Odüsszeusza:
életre szólóeszményképe, amint Pécsújfalvi Zsigmondhoz, távozó diáktársához írt
versében ismét körvonalazódik:
A kegyes Aeneas és a Laertész fia
(vagyis Odüsszeusz) egykor sok utazása miatt nyert örök éltű
nevet.
És itt negatív oldalról is megvilágítja
Odüsszeusz jellemét, amikor nem fizikai vagy hatalmi ellenfeleit, de szellemi
ellenpólusát, a csúnya beszédű, üres lelkületű, szívtelen Therszetészt állítja
vele szembe, hogy még inkább kitűnjék odüsszeuszi eszményképe. az általa
megrajzolt ember kritériumai az isteni művészetekhez („divinae artes”), a jó
antik irodalomhoz („bonae linguae”) és a kettős bölcsességhez („duplex
sophia”), vagyis a teológiához és bölcselethez való gyakorlati kötődés. Hogy
kik szolgáltak itthon modellekként a Decsi-féle Odüsszeusz-portréhoz, nem
tudjuk teljes biztonsággal, de lehetségesnek tartom, hogy a nagy európai
tanulmányutakon vándorló pataki Mihály és még inkább Decsi vásárhelyi rektor
elődje, Laskai Csókás Péter. Mindkettőjüket – akárcsak Decsit – a tudásszomj, a
tanulás vágya hajszolta a túlságosan viszontagságos utazásokra. És ami talán
ennél is jelentősebb mozzanat az életükben, mire a termés beérett, hazahozták
begyűjtött kincseiket, hogy itthon értékesítsék. Decsi Csimor János
„Odüsszeia”-jának a már említett Hodoeporiconját
tekinthetjük, ahol a nagyjából üres szekeret is csak tizenkét lóval tudják
vontatni a Kárpátokon át Moldva és Lengyelország, illetve Németország felé.
Decsi Csimor úti beszámolójának, naplójának lényeges tárgyát az időszerűsíthető
történeti események, a moldvai és a kaszub nép szegénysége, a törökkel szembeni
küzdelmek, az ipari fejlődés, az egyes országok alkotmányos rendjének
ejlettségi foka alkotják. Külön szeretném kiemelni azt az együttérzést, amelyet
– keresztény humanistaként – tanúsít az elnyomott, nélkülöző népek iránt, és
azt a rokonszenvet, amellyel ábrázolja a reneszánsz műveltségű államférfiakat,
különösen a néhai Báthory Istvánt. A szellemi és erkölcsi műveltségnek ez a
különös hangsúlyozása – nemzeti származás fölé helyezése – újsztoikus
műveltségként is értelmezhető nála. Elsősorban azonban nem az érdekel
bennünket, hogy kora tudósaként milyen európai műveltséggel rendelkezett, hanem
az, hogy a kisugárzó európai eszmék milyen sajátos, hazai fénytörést alkottak
az ő gondolatvilágában.
Odüsszeusz jellemének alkotója ugyan
Homérosz volt, de ennek a legárnyaltabban rajzolt görög jellemnek erkölcsi
megalapozású esztétikai vonatkozásait Arisztotelész alapján ismerte meg Európa.
Nincs olyan erkölcsi fogalom az arisztotelészi erkölcstanban, ami nem található
meg Odüsszeusz jellemében, mintha a nagy filozófus Odüsszeuszról alkotta volna
egész etikai
megalapozású esztétikai rendszerét. Odüsszeusz lelki alkata (hexisze) által
rendelkezik kellő bátorsággal (andreia), mértékletességgel (szofroszüné), nemes
lelkű adakozással (eleutheria), áldozatkészséggel (megaloprepeia), nemes
becsvággyal (megalopszüchia), szelídséggel (prautész), szellemességgel
(eutrapelia), szemérmességgel (aidosz), igazságossággal (dikaioszüné), sőt
szeretettel is (filia), ha nem is első helyen és olyan mértékben, mint a
krisztusi etikában, mert a Nikomakhoszi
etikában az erények legfőbb meghatározó értéke a közép (to meszon) vagy a
középszer (hé meszotész), amelyek művészi ábrázolása alkotja a görög szépség
alapfogalmát.
Decsi
első filozófusunk, aki Arisztotelész tanítványa, tehát kellőképpen ismeri
mindezt, amint részben Synopsis philosophiae (A filozófia foglalata) című
munkájából kitűni. Lehet, ebben a választásban a reformáció gyökerei is
befolyásolják, hiszen első hazai esztétikai könyvünk, Károlyi Péter Institutio de syllaborum et carminum ratione
(Tanítás a szó- és versalkotás módjáról) című, 1567-es kolozsvári munkája már
állást foglalt Arisztotelész józanabb, gyakorlatibb mérséklete mellett. Van
azonban egy olyan szerves összefüggés a Decsi által választott odüsszeuszi
eszménykép és az általa tanulmányozott Arisztotelész között,amire magam is csak
hosszas tanulmányozás után figyeltem fel: amint már említettem, a nagy görög
filozófus etikai megalapozású esztétikai rendszerének legmaradéktalanabb
megtestesítését éppen Odüsszeusz jellemében fedezhetjük fel. Hogy ezekből a
szép erkölcsi alapját alkotó fogalmakból miért éppen a bölcsességben (szofia),
illetve a bizonyításon alapuló tudományos lelki alkatban és nem másban látja a
legfontosabb, legsürgősebb teendőket, az nyilván egyéni megítélésből, a hazai
hiányosság helyes felismeréséből ered. Bármennyire is Odüsszeuszra ruházott
vonások ezek, nagyon is személyesek és időszerűek. Mintha eggyé olvadna itt
bölcselő mesterének szemlélődő és cselekvő észbeli erénye, a theorétiké és
praktiké dianoia (néven ismert) elmebeli képessége. Így válik igazi egyetemes
emberré, „uomo universalé”-vá. Hiszen maga is nagy tanulmányutakat tesz, nem
csak hirdeti az új európaiságot, íróként is alkot, és példát mutat. Többek
között – elnépiesedett humanizmusunkat gyarapítva – lefordítja Erasmus
közmondásgyűjteményét. Talán éppen ebben a teremben szólaltatta meg először
anyanyelvünkön az Adagiorum
graecolatinoungaricorum chiliades quinque című, főként Erasmus közmondásait
tartalmazó hatalmas munkát. Méltán nevezte érte „magvetőnek” (satornak) Tolnai
Balog János fontos műve megjelenésekor. S hogy tudományos életünk első ismert
magvetője mennyire következetes és szerény ember volt, arról szóljon egyik
legszemélyesebb vallomása, önarcképéről szóló verse,amely részben következetes
ismétlése a Pécsújfalvihoz írt versnek, másrészt újsztoikus színezettel
gyarapítja latin költészetünket, örökségül hagyva ránk legfontosabb alkotását,
igazi értékké formált jellemének alapvonásait:
Bízz csak Uradban, sose magadban; tedd, ami vár rád;
Mondj sok imát, keveset kívánj, nagyra ne törj.
Hallj sokat, ám keveset szólj, hallgass titkon; a gyengét
Óvd, az erősnek eressz, tűrd az egyenlőt el.
Háríts el akadályt; ne csodálkozz; vesd meg a gőgöst.
Tűrd bajod; Istennek élj, és halni tanulj.
Végül
a türelmüket kérem egy személyes kérés megismétléséhez. Mintegy tíz évvel
ezelőtt egy Decsiről készült rézkarcot adtam át az egyháznak, hogy függesszék
ki a Gótikus Terem falára. Syntagma Jurisának,
jogi tanulmányának 1593-as kiadásából fényképeztettem le annak idején a Teleki
Tékában. Azt hiszem, most még időszerűbb lenne ez a kérésem.
János
Decsi Csimor, the Humanist Poet. From all the Hungarian humanist scholars of
the 16th century, probably the life work of Baranyai Decsi was the most
diverse. His poetical work is the palpable proof of this. He had written
goodbyepoems to his fellow students since his studies in Wittenberg, epigrams
in genuine ancient metrum and he rhymed his adventures abroad. Later he wrote
praising poems about the wartime deeds of the Ransylvanian prince, Sigismund
Báthory. In his songs he also encouraged people to fight against the Turks.
Based
on a thorough analysis of his textzs, the autor of this study points out the
fact that he, as the first Hungarian disciple of Aristotle and as poet and
philosopher, undertook the task of writing a comprehensive synthesis of
european civilization.
He
considered Ulysses his most comprehensive aesthetic-ethical ideal, but his
Ulysses doesn’t act because of wanderlust, nor of revenge, not even driven by
the fashinable travelling: every important feautre of his character originates
in native necessity, he is driven by intellectual curiosity, and he is inspired
by fulfilling it.
Forrás: Erdélyi Múzeum
63. kötet 3-4. füzet 2001.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése