Nincsen senkije.
Nem bántja semmi.
Dőrén kacag, ha az utcán halad.
Réveteg szeme pislogó mécs csupán,
Élet lángja abban soha nem lobog.
Kószál céltalanul, tudattalanul,
Örömet nem ismer, bánatot nem tanul...
Testéről fityegnek elrongyolt rongyok,
Rőt ábrázatán torz fintor vigyorog.
Fizetnek olykor: „kacagj bolond!” – s kacag,
Felrikolt rémes, lélektelen hangja:
Mint elveszett élet félrevert harangja...
De ha templomhoz ér, szegény, szegény bolond,
Mintha átvillanna a szívén valami:
Rég hallott dalfoszlány, vagy ima szavai...
- Valamikor talán anyja könnyezte el –
Arca pillanatra emberré melegül...
Megáll a bolond és kalapot emel.
Forrás: Keresztény Magvető
63. évf. 6. füzet 1931.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése