2018. jún. 20.

Jókai Mór (1825-1904): Apotheozis (1899)




- Petőfi Sándor halálának félszázados évfordulójára -


Háttérben Petőfi érczszobra, mögötte görög stylben épült csarnok, e felirattal: „Petőfi-Ház”, párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay, Kerényi, Bérczi, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irányi, Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben lánczczal összekötve. Sötét van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony sugára a szoborra dereng alá.

Nemtő (tompa, gyászoló hangon):

Nem magad estél el: veled együtt szálltak
Emléktelen sírba Haza és Szabadság,
Kikért éltél; kikért a vérhalált kiálltad,
A rombadült ország, szegény Magyarország –
A sírt fölöttetek simára taposták.

Aztán sötétség lett, kisértetek éje
Úr lett benne minden gonosz szellem-tábor,
Kiket elszabadit alvilágnak méhe
Halottat és élőt kinozni vaktából
A pokol közel volt, az ég pedig távol.

Kioltottak minden csillagot az égen,
Csak egyet nem tudtak: mely szivedből szállt ki,
Melynek azt hirdették tündöklő sugári:
Lesz e lidérczhozó éjszakának vége
S szabad Magyarország, amilyen volt régen.

Ha tudnak álmodni sírjukban a holtak,
Csak azt álmodhatják, mit az élők itt fenn,
Hogy még visszahozza a jövő a multat.
Hogy egy nép keze nem maradhat bilincsben.
Él még magyar nemzet, él még magyar Isten.

Ki sugdosott az eltemetett nemzetnek
Álmában, hogy halál ne legyen belőle?
Eltartott ez álom egy emberöltőbe, -
„Ne rettegj jövődtől, multadat ne vesd meg!”
Te voltál az, örök szabadság költője.

Jós voltál, próféta, kitől hitet vettek,
Dalaid szikráin láng kelt a szivekben.
Kik élve üldöztek, holtan megszerettek
S akik hivek voltak, azok még hívebben.
Idegen lelkekből honszeretők lettek.

S az ég meghallgatta a holt költő dalát!
Remény csillagait sorba gyujtogatta,
A csillagok után felhozta hajnalát,
Bilincsét, lánczait a nép szétszaggatta.
S a nemzet föltámadt az uj virradatra.

(Hajnalfény, majd napfény derül.)

Nemtő (kettészakítja a kezén levő lánczokat):

Hajnalhasadtára a látóhatárig
Fut az éjt tábora, a gyötrő kisértet,
Kelő fénysugárból magasra kiválik,
Ostorával űzve a futó lidérczet,
A te érczalakod, visszanyerve élted.

Érczből volt a szived, míg dobogott élve;
De égett a haza és szabadság névre.
Most ércz vagy egészen: hát szív vagy egészen,
Fejedet az égig emeled merészen;
S szemednek engeded, hogy a napba nézzen.

S napnál fényesebbre: feltámadt hazádra
Ez imádott földre, bérczedre, rónádra:
Bérczek, rónák hazaszerető népére.
Kit Isten teremtett a saját képére.
Kiben az ősöknek buzog honfi vére.

Lásd és hevüljön át érczalakod tőle.
Legyen izzóvá és ragyogjon az éjbe,
Hogy lett bálványnyá a szabadság nemtője.
Lásd szobor-alakban mit nem láttál élve,
S dobbanjon érczszived túlvilági kéjbe.

Nemtő (ledobja kezeiről a lánczokat):

Nincsen már rab nemzet, nincs elnyomott ország,
Szabad a föld, a nép, a sajtó, a szellem.
Szabadság rendezi a törvények sorsát.
Sötét visszavonás nem félelmes ellen.
Árulás daemona nem győz honszerelmen.

Az utolsó hang mit földön élve hallál,
Sebekből vérezve, földre legázolva
Vad csatakiáltás volt, győzelmes hurráh!
Amivel a szilaj zsarnokká lett szolga
A szabadság hősét a porba tiporja.

Most népdal üdvözöl, szabad népek ajkán,
Kik dalaid zengik, szájról-szájra szállva,
S hallgasd, hogy élednek a nap alkonyultán
Aranytermő kalászt aratva, kaszálva.
A délibáb játszik távol láthatárba.

Mit utólszor láttál élő szemeiddel
Romhalmaz volt, égő városoknak üszke.
Most palotasorok, szemeidnek hidd el,
A való versenyt fut merész reményiddel.
S miként a palota, a gunyhó is büszke.

S a porba hullt zászló, mit véreddel festél,
Most magasan lobog, egész nemzet védi:
Megsokasodtak a régi kor honvédi,
Kit messze kerestél, kit egykor elvesztél
Itt van körüled, a dicső hon, a régi.

S ezt köszöni e hon kihullott vérednek,
s mi sohasem hull el, élő dalaidnak,
Szabadság virági porodból erednek;
Lelked sugáriból csirái fakadnak,
Dalaid diadal neked egymagadnak.

Sírod csak keressük, de lelked köztünk él;
Ott leljük lantodnak minden pengésében,
Unokáink tudják, mit mi tudtunk régen,
Hogy drágább vagy nekünk édes minenünknél,
Soha a magyar szó nem zengett oly szépen.

Mag volt, mit elhintél: erdő lett belőle,
Szabad és egyenlő testvér minden polgár,
E jelszóval haladt nemzeted előre.
E jelszó lángjával égett minden oltár,
Ez a hármas jelszó hirdeti: ki voltál.

E földtekén alig van még más földdarab,
Hol e három jelszót még hiszik és vallják.
De ez az egy haza menhelyül megmarad
S ujra felzenditi, hogy a népek hallják,
S kövesse erős tett, mit mond szent akarat.

Amíg e kicsiny nép, kit magyarnak hínak,
Szabadság és emberszeretet őre lesz:
Sok küzdelme lesz, mert ellent sokan vínak,
De el nem fog bukni, soha nem csüggedez.
Szabadság nemtője mindig mellette lesz.

Nemtő (felragadja a Petőfi szobor talapzatára fektetett nemzetiszín zászlót e felirattal: „Szabadság, egyenlőség, testvériség” s Petőfi szobra felé nyujtja):

Ragadd e háromszín zászló érczkezedbe,
Mely élve emelte, halva is megvédte.
A jövendő várát ezzel te veszed be,
S ha mi ellágyulnánk, te érczszobor, védd te.
Legyen veled együtt halhatatlan élte.

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése