- Petőfi
Sándor halálának félszázados évfordulójára -
Háttérben Petőfi érczszobra, mögötte görög
stylben épült csarnok, e felirattal: „Petőfi-Ház”,
párkányzatán Petőfi elhalt kortársainak mellszobrai: Arany, Tompa, Lisznyay,
Kerényi, Bérczi, Obernyik, Vajda, Degré, Pálffy Albert, Egressy G., Irányi,
Vasváry stb. Szabadság nemtője: fején
diadém, fehér redős öltönyben, két keze bilincsben lánczczal összekötve. Sötét
van: csak egy csillagfény ragyog a szobor feje felett a magasban, melynek vékony
sugára a szoborra dereng alá.
Nemtő (tompa, gyászoló
hangon):
Nem magad estél el:
veled együtt szálltak
Emléktelen sírba Haza és
Szabadság,
Kikért éltél; kikért a
vérhalált kiálltad,
A rombadült ország,
szegény Magyarország –
A sírt fölöttetek simára
taposták.
Aztán sötétség lett,
kisértetek éje
Úr lett benne minden
gonosz szellem-tábor,
Kiket elszabadit
alvilágnak méhe
Halottat és élőt kinozni
vaktából
A pokol közel volt, az
ég pedig távol.
Kioltottak minden
csillagot az égen,
Csak egyet nem tudtak:
mely szivedből szállt ki,
Melynek azt hirdették
tündöklő sugári:
Lesz e lidérczhozó
éjszakának vége
S szabad Magyarország,
amilyen volt régen.
Ha tudnak álmodni
sírjukban a holtak,
Csak azt álmodhatják,
mit az élők itt fenn,
Hogy még visszahozza a
jövő a multat.
Hogy egy nép keze nem
maradhat bilincsben.
Él még magyar nemzet, él
még magyar Isten.
Ki sugdosott az
eltemetett nemzetnek
Álmában, hogy halál ne
legyen belőle?
Eltartott ez álom egy
emberöltőbe, -
„Ne rettegj jövődtől,
multadat ne vesd meg!”
Te voltál az, örök
szabadság költője.
Jós voltál, próféta,
kitől hitet vettek,
Dalaid szikráin láng
kelt a szivekben.
Kik élve üldöztek,
holtan megszerettek
S akik hivek voltak,
azok még hívebben.
Idegen lelkekből
honszeretők lettek.
S az ég meghallgatta a
holt költő dalát!
Remény csillagait sorba
gyujtogatta,
A csillagok után
felhozta hajnalát,
Bilincsét, lánczait a
nép szétszaggatta.
S a nemzet föltámadt az
uj virradatra.
(Hajnalfény, majd
napfény derül.)
Nemtő (kettészakítja a kezén
levő lánczokat):
Hajnalhasadtára a
látóhatárig
Fut az éjt tábora, a
gyötrő kisértet,
Kelő fénysugárból
magasra kiválik,
Ostorával űzve a futó
lidérczet,
A te érczalakod,
visszanyerve élted.
Érczből volt a szived,
míg dobogott élve;
De égett a haza és
szabadság névre.
Most ércz vagy egészen:
hát szív vagy egészen,
Fejedet az égig emeled
merészen;
S szemednek engeded,
hogy a napba nézzen.
S napnál fényesebbre:
feltámadt hazádra
Ez imádott földre,
bérczedre, rónádra:
Bérczek, rónák
hazaszerető népére.
Kit Isten teremtett a
saját képére.
Kiben az ősöknek buzog
honfi vére.
Lásd és hevüljön át
érczalakod tőle.
Legyen izzóvá és
ragyogjon az éjbe,
Hogy lett bálványnyá a
szabadság nemtője.
Lásd szobor-alakban mit
nem láttál élve,
S dobbanjon érczszived
túlvilági kéjbe.
Nemtő (ledobja kezeiről
a lánczokat):
Nincsen már rab nemzet,
nincs elnyomott ország,
Szabad a föld, a nép, a
sajtó, a szellem.
Szabadság rendezi a
törvények sorsát.
Sötét visszavonás nem
félelmes ellen.
Árulás daemona nem győz
honszerelmen.
Az utolsó hang mit
földön élve hallál,
Sebekből vérezve, földre
legázolva
Vad csatakiáltás volt,
győzelmes hurráh!
Amivel a szilaj
zsarnokká lett szolga
A szabadság hősét a
porba tiporja.
Most népdal üdvözöl,
szabad népek ajkán,
Kik dalaid zengik,
szájról-szájra szállva,
S hallgasd, hogy élednek
a nap alkonyultán
Aranytermő kalászt
aratva, kaszálva.
A délibáb játszik távol
láthatárba.
Mit utólszor láttál élő
szemeiddel
Romhalmaz volt, égő
városoknak üszke.
Most palotasorok,
szemeidnek hidd el,
A való versenyt fut
merész reményiddel.
S miként a palota, a
gunyhó is büszke.
S a porba hullt zászló,
mit véreddel festél,
Most magasan lobog,
egész nemzet védi:
Megsokasodtak a régi kor
honvédi,
Kit messze kerestél, kit
egykor elvesztél
Itt van körüled, a dicső
hon, a régi.
S ezt köszöni e hon
kihullott vérednek,
s mi sohasem hull el,
élő dalaidnak,
Szabadság virági
porodból erednek;
Lelked sugáriból csirái
fakadnak,
Dalaid diadal neked
egymagadnak.
Sírod csak keressük, de
lelked köztünk él;
Ott leljük lantodnak
minden pengésében,
Unokáink tudják, mit mi
tudtunk régen,
Hogy drágább vagy nekünk
édes minenünknél,
Soha a magyar szó nem
zengett oly szépen.
Mag volt, mit elhintél:
erdő lett belőle,
Szabad és egyenlő testvér minden polgár,
E jelszóval haladt
nemzeted előre.
E jelszó lángjával égett
minden oltár,
Ez a hármas jelszó
hirdeti: ki voltál.
E földtekén alig van még
más földdarab,
Hol e három jelszót még
hiszik és vallják.
De ez az egy haza
menhelyül megmarad
S ujra felzenditi, hogy
a népek hallják,
S kövesse erős tett, mit
mond szent akarat.
Amíg e kicsiny nép, kit
magyarnak hínak,
Szabadság és
emberszeretet őre lesz:
Sok küzdelme lesz, mert
ellent sokan vínak,
De el nem fog bukni,
soha nem csüggedez.
Szabadság nemtője mindig
mellette lesz.
Nemtő (felragadja a Petőfi
szobor talapzatára fektetett nemzetiszín zászlót e felirattal: „Szabadság,
egyenlőség, testvériség” s Petőfi szobra felé nyujtja):
Ragadd e háromszín zászló
érczkezedbe,
Mely élve emelte, halva
is megvédte.
A jövendő várát ezzel te
veszed be,
S ha mi ellágyulnánk, te
érczszobor, védd te.
Legyen veled együtt
halhatatlan élte.
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése