2018. jún. 20.

Móra István (1864-1957): Petőfi emlékének (1899)




Hazámban, én szülötte földemen,
Ó templomunk megett, ákáczok árnyán,
Hogy ott valál futkározó gyerek:
Fennen dicsekszik véle néma márvány,
Onnan jövök, - a por saruimon még,
Kit lábad egykor szentté avatott,
S ama szellőnek érzem ihletését
Ki téged homlokon csókolgatott…

Éj volt, csillagtalan vak éjszaka –
S én láttam a világtalan setétben;
Csend volt, süket, halálos némaság
S én hangokat hallék a csendességben.
Láttam: ahogy a hosszúgémű kútnál
Lovad, Betyár lovad megitatod, -
S hallám a dalt, kivel te gondos dajkád
Csicsitgatott, ölében ringatott.

Hallottam a szülő-kebel jaját,
Mikor búcsúdnak csókját rálehelted;
S előttem mondtad az üzenetet,
Ha szép hazádba ismerősök mentek.
Bolyongásod hosszú kálvárja-útján
Által kisér síró tekintetem:
Piros virága ösztövér türöknek
Piros lehulló véredtül leszen…

Majd, mintha erdőzúgást hallanék,
De benne vadgalamb turbékolását,
S zajló folyamnak csendes szigetén
Fülemilének édes danolását.
Erdő mitől zúg? Vadgalamb mitől búg?
Folyam miért zajog s a kis sziget
Fülemiléjét ki tanitta dalra?
A te szerelmed, az a te szived…

Majd zeng az ég, - hogy a föld sarkai
Meginganak rettentő förgetegtül;
Villámlik, bűzhödt odvak, börtönök
Tetői égnek gyújtó mennykövektül.
Az ég zengését, villám csattogását
Mi zengi túl? te harsogó dalod!
Hogy megmozdul rá jeltelen sírjában
A szabadságról álmodó halott.

Mozdulj halott, kelj föl porló halott,
A négy folyó, a három hegy határán,
Nézd, a magyar dicsőség napja süt
S az ősellenség fut, megütve gyáván;
Nézd, nézd a hozzád méltó nemzedéket.
A sáskahajtó szélvészt, a magyart, -
Nézd dalnokát az újhodott időknek.
Kezébe’ pengő lant, kezébe’ kard!

Aztán pihenj el és porladj tovább,
Álmodd tovább háromszázéves álmod,
Észak sötét felhője, meg ne lásd:
Hogy vonta gyászba a fényes világot…
S ne lásd a meggyalázott lobogónak
Selymén az árulás szennyét, sarát, -
Ne halld az elemésztett martiroknak
Arad felül halló végsóhaját…

S te bősz tusáknak dalló madara,
Szabadság élő lelke hová lettél?
Hogy nem beszél a segesvári rög,
Szived sebétől, mely helyütt elestél?
Vagy el se estél s prófétatájaképpen
Isten magával égbe ragadott,
Hogy itt ne érd hazádnak temetését
Hogy itt meg ne tudd ama gyalázatot?

Boruljon rád érzéketlen göröngy,
Rejtsen magába csillagos mennyország,
Fennen dobogja hitvalló szivem:
Még visszajössz te egykoron mihozzánk!
A félkezüek míg békóba verve,
Addig ez a föld meg-megrázkódik,
S lesz ujra harcz, a Tisza-Duna síkja
Megint-megint vérrel virágozik.

Ha sír takar, te fölfeszited akkor
A bemohult, a süppedt síri halmot,
Magas mennyország hogyha rejteget:
Az égi bolt kárpitját megszakajtod.
S dalolva küzdöd át velünk a százszor
Megújuló, próbálkozó tusát, -
Míg el nem zenghedd valahára, végre
A kivivott szabadság himnuszát!

Forrás: Petőfi a magyar költők lantján – Versek Petőfiről -  Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése