Hazámban, én szülötte
földemen,
Ó templomunk megett,
ákáczok árnyán,
Hogy ott valál futkározó
gyerek:
Fennen dicsekszik véle
néma márvány,
Onnan jövök, - a por
saruimon még,
Kit lábad egykor szentté
avatott,
S ama szellőnek érzem
ihletését
Ki téged homlokon
csókolgatott…
Éj volt, csillagtalan vak
éjszaka –
S én láttam a világtalan
setétben;
Csend volt, süket,
halálos némaság
S én hangokat hallék a
csendességben.
Láttam: ahogy a
hosszúgémű kútnál
Lovad, Betyár lovad
megitatod, -
S hallám a dalt, kivel
te gondos dajkád
Csicsitgatott, ölében
ringatott.
Hallottam a szülő-kebel
jaját,
Mikor búcsúdnak csókját
rálehelted;
S előttem mondtad az
üzenetet,
Ha szép hazádba
ismerősök mentek.
Bolyongásod hosszú
kálvárja-útján
Által kisér síró
tekintetem:
Piros virága ösztövér
türöknek
Piros lehulló véredtül
leszen…
Majd, mintha erdőzúgást
hallanék,
De benne vadgalamb
turbékolását,
S zajló folyamnak
csendes szigetén
Fülemilének édes
danolását.
Erdő mitől zúg?
Vadgalamb mitől búg?
Folyam miért zajog s a
kis sziget
Fülemiléjét ki tanitta
dalra?
A te szerelmed, az a te
szived…
Majd zeng az ég, - hogy
a föld sarkai
Meginganak rettentő
förgetegtül;
Villámlik, bűzhödt
odvak, börtönök
Tetői égnek gyújtó
mennykövektül.
Az ég zengését, villám
csattogását
Mi zengi túl? te harsogó
dalod!
Hogy megmozdul rá
jeltelen sírjában
A szabadságról álmodó
halott.
Mozdulj halott, kelj föl
porló halott,
A négy folyó, a három
hegy határán,
Nézd, a magyar dicsőség
napja süt
S az ősellenség fut,
megütve gyáván;
Nézd, nézd a hozzád
méltó nemzedéket.
A sáskahajtó szélvészt,
a magyart, -
Nézd dalnokát az
újhodott időknek.
Kezébe’ pengő lant,
kezébe’ kard!
Aztán pihenj el és
porladj tovább,
Álmodd tovább
háromszázéves álmod,
Észak sötét felhője, meg
ne lásd:
Hogy vonta gyászba a
fényes világot…
S ne lásd a meggyalázott
lobogónak
Selymén az árulás
szennyét, sarát, -
Ne halld az elemésztett
martiroknak
Arad felül halló
végsóhaját…
S te bősz tusáknak dalló
madara,
Szabadság élő lelke hová
lettél?
Hogy nem beszél a
segesvári rög,
Szived sebétől, mely
helyütt elestél?
Vagy el se estél s
prófétatájaképpen
Isten magával égbe
ragadott,
Hogy itt ne érd hazádnak
temetését
Hogy itt meg ne tudd ama
gyalázatot?
Boruljon rád érzéketlen
göröngy,
Rejtsen magába csillagos
mennyország,
Fennen dobogja hitvalló
szivem:
Még visszajössz te
egykoron mihozzánk!
A félkezüek míg békóba
verve,
Addig ez a föld
meg-megrázkódik,
S lesz ujra harcz, a
Tisza-Duna síkja
Megint-megint vérrel
virágozik.
Ha sír takar, te
fölfeszited akkor
A bemohult, a süppedt
síri halmot,
Magas mennyország hogyha
rejteget:
Az égi bolt kárpitját
megszakajtod.
S dalolva küzdöd át
velünk a százszor
Megújuló, próbálkozó
tusát, -
Míg el nem zenghedd
valahára, végre
A kivivott szabadság
himnuszát!
Forrás: Petőfi a magyar
költők lantján – Versek Petőfiről -
Petőfi-Könyvtár XX. füzet – Összegyüjtötték: Endrődi Sándor és Baros
Gyula. Budapest, 1910. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése