Ez
a könyv jobbára olyan történetekből áll, amelyeknek mozgatói osztály- vagy
fajproblémák. Még pedig nem a kollektív faj vagy osztály átfogó kérdései, hanem
a kornak e durva malomkövei közt őrlődő egyes ember kínjai. A legjelentősebb
darabok - A Textofilgyár, A sztrájk,
Zivatar - még szorosabban megvonható körben mozognak: hőseik tanult
emberek, akik azonban, osztályukból alábukva vagy menekülve, proletár-sorba
jutottak, munkásmozgalmakba sodródtak. Ilyen figurák nem ritkák az utolsó két
évtized irodalmában, de Hollós Korvin Lajos közép-európai életünknek egy újabb
szakaszában nyúlt a témához és új szemet is nyitott rá. Számára már kifakult
vagy éppen semmibe foszlott az az "intellektuális" ábránd, amely
húsz-huszonöt évvel ezelőtt ejtette meg műveltebb és fogékonyabb fiataljainkat,
- ködében a gyári dolgozókat öntudatos, elszánt, némán és tragikusan menetelő,
egy- és újlelkű, komor-szép tömegnek láttuk, amely az emberibb jövőt hordozza
nehéz izmaiban. Hollós Korvin már nem lát ily regényesen. Az ő proletárjai ép
oly esendő, marakodó, gyáva és ingerült emberek, amilyeneknek például a
kispolgárokat festegette a naturalista regényírás. Itt-ott mintha a csalódott
intellektuel rúgna vissza a munkásság felé ezekben az éles, illuziótlan
rajzokban... Az írói bátorság nagyon sokirányú és sokfajta lehet, egyik
változata az a mód is, ahogy e novellák írója a gyári robotosok és a közéjük
hullott, melléjük szegődött úrféle kényes és álarcos kapcsolatait feszegeti.
Ilyen hangsúllyal és ilyen csupaszon tudtommal még nem igen mutatták meg ezt a
kapcsolatot. És az írónak nemcsak osztálygőgök, osztálygyanúk és osztálybabonák
számára van szeme és mersze, - a fajok határpöreiről is tud újat, érdekeset
mondani. Egyik novellájában azt az idegekben alvó, titkos iszonyt éri
"tetten", amely a magyar földről Párizsba emigrált zsidó férfit lepi
meg, amikor néger kedvesét öleli. Ez a leány a Sorbonne doktora, a férfi meg
éppen az emigrációban éli meg csontig-velőig a faji előítéletek igaztalanságát,
- és mégis...
A
novellák egyébként egy önmagán már túlmutató naturalizmus jegyében íródtak. A
szürke vagy rút apróságok lelkiismeretes lejegyzése, a méltó és méltatlan
részletek egyként pontos rajza, mindenféle eufémizálás szándékos kerülése,
lelki törések, belső foltok passziózó kidolgozása, - mindez a letűnt, de némely
eredményeiben halhatatlan iskola nyomait mutatja. De Hollós Korvin ezen felül
is ad valamit. Csaknem minden novellája fölött ott lebeg egy aprócska fénypont,
amely magasabbra mutat az ábrázolt életdarab szintjénél s egy pillanatra az
egész naturát fölemeli, átszellemíti. Átfutó álmok, látomások, tünékeny
irreális mozzanatok teszik egyszer-egyszer lebegővé a novellák nehéz,
valóságízű anyagát. Talán ettől van, hogy az egész kötet némiképp lírai jellemű
s egy-egy pontján - nem a jellemzőbbeken - a Gelléri Andor Endre novelláit is
eszünkbe juttatja.
Az
író szereti a mennél plasztikusabb, mennél drámaibb, megjelenítőbb szavakat,
képeket. Mondatain a kifejezés mohósága érzik, az expresszív fordulatok
fiatalos kedvtelése, bizonyos szókultusz. Ebben sok érték van. De abban is
lesz, ha stílusa idővel meghiggad és veszít valamicskét harsány, bő színeiből.
(Forrás: Nyugat 1941.
4.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése