A
béke lélektani problémájával foglalkozik legújabb regényében Henry Poulaille a
fiatal francia írónemzedék mélyenszántó, mélyenkereső egyénisége. 1925-ben
jelent meg két első nagyobb könyve Bernard Grasset kiadásában. De csak most érkezett
el igazi nagyobb egységű mondanivalójához. Új regénye, a most megjelent:
L´enfantement de la Paix (A béke születése).
Hőse a frontról hazatérő katona.
Benne egyetlen gyűlölet minden ellen, ami háború, egyetlen láng: soha többé!
Nem igaz — kiáltja ez a regény, nem igaz, hogy volt győztes francia katona és
legyőzött német, nem volt más, mint a végletekig megalázott, a legszomorúbb
kényszerzubbonyba bujtatott millió és millió szentakaratú, szentvágyú fiatal
élet. Ezeknek kiáltása a felszabadulás pillanatában egyetlen követelés volt:
itt is, ott is szabadságot, életet, igazi, méltó emberéletet! Ennek a
kiáltásnak hangja Magneux. Hazajön. Egyesül munkástársaival, benne a cselekvés
optimizmusa: meg kell buktatni a múltat. Nem államférfiú, nem mozgalom vezére,
kis francia munkás ezer többi között. De átéli azt, amit a vezérek átélnek. —
Minden megbukik a gyávaságon, a kicsinyes egyéni érdeken. 100 frankért, kis
helyzetjavításért vége a szolidáritásnak, vége mindennek, nincsenek eszmék. És
Magneux lelkében végbemegy a háború utáni nemzedék legvégzetesebb, de
legtermészetesebb lelki folyamata, elhal benne a cselekvés optimizmusa. Elhal
és azt sem tudjuk megmondani (itt a művészi látás mélysége): Vajon nem jól
történik-e ez így? Sőt szeretjük, közel érezzük magunkhoz őt: a testvért.
Lelkében harcra kél két nagy életmozgató erő: a látszólag semmibe vesző,
világmegváltó erőfeszítés és a felesége, az otthona, a békéje, az ő legigazibb,
legvalódibb világa. Amott összeroppanó idegek, kilátástalanságba fúló élet,
emitt szeretetadás, jósággyakorlás mindennapi boldog lehetősége. Ott erőt sorvasztó
időveszteség, itt minden perc cselekvő hatalma. És az utóbbi lassanként
elaltatja Magneux lelkében a forrongó lángot. Csak egyetlen kérdés riadoz még
fel benne: És a többiek? Megnyugvó lelkét fel-felzaklatja a kitörölhetetlen
emlékezet s minden idegszálát megremegteti íróbarátja szava: „Nekünk nincs
jogunk felejteni!. . .” De az otthon, a szeretet, a béke körülzárja, megbújik
csendes kis fészkében, élni, dolgozni kezd, lelkében megszületik a béke. — Mert
ez a béke: az egyszerű munkás ember mindennapos szelíd foglalatossága, családi
tűzhelye, csendje. A béke nem harc, nem mozgalom, nem küszködés, nem
nyugtalanság.
Henry
Poulaille itt kétségtelenül a mai lélekválság legmélyébe világított. Mint
minden igazi művész nem mond világnézetes ítéletet Magneux lelki fejlődése
fölött. — Igaza van — nincs igaza? - kérdőjel marad ez az olvasók lelkében.
Maradék nélkül ki is felelhet erre? Érezzük Magneux lelkében az ő megpihenő
életének békés, csendes lélegzését — s érezzük azt is, hogy ez a béke. De
amiként a könyv utolsó lapjain többször — bennünk is ott nyugtalankodik a
fájdalmas, tépő kérdés: És a többiek? A nyomorgók, a megalázottak? — Fájdalmas
sebként marad a megnyugvó, elcsendesülő egyéni lélek mélyén — nem tudom őket
megváltani! — nem tudom! És ennek a kis mindennapi francia embernek lelki élete
feltárja az emberiség soha meg nem oldott válságát két kimeríthetetlen,
végtelen emberkötelesség között. Otthon s világ, élet és élethivatás, béke és
békemozgalom, individuum és realizálhatatlan kollektivum között. Az örök
művésztéma, mert örök embertéma. Ember a két végtelen között, ég és föld
között, szélmalom, végtelenbe ágaskodó földbe kapaszkodó fa — Ady, Rembrandt —
mindig, örökké: Ember!
(Pozsony)
(Forrás: Korunk 1926.
nov.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése