Ihary
Elemér ügyvéd gazdag, boldog ember, de nem tudja megbecsülni a szerencséjét.
Első feleségét megcsalja, amibe belehal az asszony. A nemezis bosszút áll:
második házasságát is hamar felbontja a halál. Iharyt titokzatos erők vonják tragédiája
színhelyéről. Árva leánykája, a nagyszülők sem tudják lekötni; vándoréletre
vágyik, hogy feledjen. Végre délen köt ki, egy misztikus portás tanácsára
hotelt vásárol magának a tengerparton: emberek közt van s mégis egyedül, idegen
életek szeszélyes hullámverését figyelve. Egyszer aztán váratlan esemény rázza
fel álmodozásából; első felesége hasonmására ismer egyik vendégében. Az asszony
messziről jött, északról, egy tömrői orvosnak, Larssen Henriknek felesége.
„Helga” csupa titok, nem érintkezik senkivel, Ihary sokáig nem tud
hozzáférkőzni. Végre megembereli magát, megmutatja neki elhalt felesége
arcképét, s Helga megért mindent. Megérti, hogy köze van ehhez az emberhez,
beletartozik az életébe. A sorsukban is van valami hasonlóság. Ő is boldog volt,
ő is áldozat s ő is sebet ejtett valakin. A férje megcsalta egy ápolónővel
s most azért menekült ide, gyermeket,
boldog otthont feledve. Érzi, mit kíván tőle ez a férfi, de nincs ereje; húzza
vissza az otthon s hirtelen, búcsú nélkül távozik.
Ihary
utána megy, fel akarja keresni az otthonában, de már be sem kell kopogtatnia:
az ablakon át láthatja sorsát. Az asszony elégedetten ül együtt az urával,
gyermekével, a felhők elsimultak, szent a béke. Ihary vándorlása is véget ér;
visszatér hazájába, hogy emlékeinek s gyermekének éljen. A regény
alapgondolata: nincs ember, akinek hasonmása ne volna, csak a természet óvatos
s messzire dobja őket egymástól, nehogy könnyen ismétlésen kapják rajta.
Falu
Tamás nem aknázza ki a hálás lehetőségeket, kerüli a szívderítően banális
befejezést. Olvasójára bízza, hogy a fölvetett problémát megoldja. A halottak
is élnek, de csak emlékezetünkben. Néha ugyan úgy tetszik, mintha még egyszer
testet öltenének számunkra; hanem a külső hasonmás mégsem a mienk, belül nem is
hasonmás az, a sors nem is adja nekünk, s menekülnünk kell előle, mihelyt
utunkba téved.
A
regény művészi munka. Falu Tamás legérettebb könyve. A kicsinyesek óta nagyot
fejlődött ez az írónk. Ott még érezni lehetett bizonyos aránytalanságot; a
regény vézna épületét többször túlterhelte a líra, a sok díszlet. Itt Falu
Tamás már komponálni is biztosabban tud, pedig
mese vázlata soványabb, mint ott, s ami történik, jórészt belső esemény.
Falu Tamás voltaképp novellaíró. Egy hosszú novella ez a könyve is, mely határozott
vonalvezetésével, lassított történetével, eredeti gondolatok, természeti képek
gazdag pompájával felékesítve a regény illúzióját kelti. Nincs Falu Tamásnak
még egy műve, melyben életbölcsessége annyira szóhoz jutott volna, mint ebben;
egységesebb írása sincs; amit mond, bármennyire elkalandozásnak lássék is néha,
mind a központi gondolattal függ össze. Valami előkelő tartózkodás, mely mögött
örök emberi részvét könnye csillog; szelíd hang, mely szinte önmaga
visszhangjától is fél; hófehér tisztaságú erkölcsi érzés; ez Falu Tamás
költészete. Mert írjon bár novellát vagy regényt, mindig a költő Falu Tamás
szól hozzánk. Írói modora mindig ugyanaz, megnyilatkozása mindig versek
hangulatából teljesedik ki. Legfinomabb ízlésű csipkeverőink közül való. A tárgyak,
jelenségek, bármilyen jelentéktelenek is, nemcsak nevükön szerepelnek nála,
hanem meglelkesedve, életre kelve; éreznek, gondolkoznak, akár az emberek,
beleavatkoznak az életünkbe, aktorai a cselekménynek. Így csupa mozgalom van az
írásában, csodálatosan behízelgő, a szelíd lemondás és kimondhatatlan
vágyakozás gordonkaszavára. Az élet és halál értelmét kereső poéta-filozófus
írta ezt a regényt is, nemes szíve lüktet minden sorában.
(Bp.,
Singer-Wolfner. 1931. )
(Forrás: Napkelet 10.
évf. 1.sz.,1932. jan.1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése