Mikor
olvastam, megpróbáltam például a Zala-megyei olvasó szemével kritizálni. Egy
kicsit a Rajna melletti idegen szemével is. Ott is, emitt is, nálunk és
mindenütt nem érdem mostanában a regénynek őstörténelmisége. Hogy is hallottuk
pedig: a nemzet zivataros századaiban szívesen menekül az olvasó lelke a
múltba, hogy elvonatkozhassék a megingott etikájú jelentől. S a nyájas olvasó e
menekülés alkalmával első szóra bocsátja meg a regényírónak, ha a történelmi
szereplők cukrosvízzel öblögetik a szájukat s amikor megölnek valakit, előbb
engedelmet kérnek a XX. század olvasójától. S a nyájas olvasó türelmét veszti,
ha megkedvelt regényalakjai komolyan kezdik venni századukat és úgy
viselkednek, mintha nem is volnának tekintettel késő olvasóikra és a
körülményeivel számoló íróra, mintha valóban lettek volna és imperatíve
viselkednének íróval, olvasóval, ízléssel, fantáziával és akár az időtlenséggel
is! Mintha pontosabbak volnának önmaguk szemében, mint mi, akik elbíráljuk a
cselekedeteiket. És mintha semmi tekintettel se lettek volna arra, hogy valakik
valaha hozzájuk is visszavetődnek Erdélybe — felejtkezni.
Erdélyben?
Mostanában szólásforma lett, hogy Erdély a történelmi regény klasszikus
termelőtalaja. „Erdélyi érzék”-ről beszélünk, ehhez meg már csak művészi
elevenítés és valamelyes eltanult, artista közöny kell, bujkáló
lokálpatriotizmus — ha mindjárt emberhúst mértek is ugyanakkor Európában —
kicsit szűkös, szomszédba kacsintó, atyafiságos régieskedés, tér- és
időtanulmány és a „nemes és nemzetes” cím helyes használata, kicsi folklore,
kevéske földszag, kellő példálódzás a jelenre és — készek a rekvizitumok,
melyekkel kulissza és mese históriai regénnyé varázslódik.
Fentebb
említett félhivatalos szólamokat nem kell túlságosan komolyan venni. Ezek a
rekvizitumok erdélyi történelmi regénynél valóban kellenek. De „kopasz fejen
csak egy hajszál” ezek az erények, melyekből Makkai Sándor sohase merészelte
volna sötét-szép fátum-regényét életre hívni. Nem tudott volna csontvázig
nézni, bűn és borzalom gondolatát nem kísérhette volna orvos gyöngédségével
páciense iránt, nem éreztethette volna a végtelen bocsánat búvópatakját, nem
bukkant volna rá a részvét vizére, ahonnan csak a kiválasztottak isznak. Az
erdélyiség édesbús, olcsó kellékei önmagukban könnyen érdektelenné veszejtik,
ami tartósan szép, ha fölhasználójuk nem referál nekem a bármikori Erdély
idegállapotáról, ha le nem győzi indiszpozíciómat a kiráncigált korrajzzal
szemben, ha, igenis, tekintettel nincs arra, hogy én az előbb rádiót
hallgattam, érdekes, finom művész távolba hatása alá kerültem, ha nem tudja az
a történelmi regényíró, hogy az emberek akkor, mikor például tízet írának
ezerhatszáz fölött, csak éppen más ruhában, hitványkodtak és hősködtek,
gyűlöltek és szerettek, buktak és emelkedtek, babonásabbak voltak és nem a
tudással hívőbbek, mint mi, a harcos vallás, azaz vallástalanság kortársai. Ha
meg az író „a múlt, a múlt!” fölkiáltással irodalmi díszruhát ölt és hámozatlan
hagyja előttem a sallangos, jelszavas korok embereit, ha korfestő kárpitos
csupán, aki ihletést mímel a sárgult pergamenekből vagy ha kolonc és nyűg
rajta, ami történelem, akkor csatoljon írásához mázsányi türelmet és apelláljon
regényes honfihajlamaimra, hogy elolvassam, ami nem érdekel, hanem csak
kötelesség.
Mi
az, ami érdekel e történelmi regényből ? Bizonyos, hogy ha ezt a regényt a
Rajna közelében írták volna a harmincéves háború Németországáról, akkor is
elolvasnám. Talán nagyobb zajt is csaptak volna már vele a magyar
nyelvterületeken. Pro és kontra, ahogy szokás a közönség legmagasabb rendű és
legalacsonyabb ösztöneinek felkeltésére. Ennek a regénynek terjesztője a szép
hagyományú erdélyi olvasók közt elsősorban a bátorsága. (Akiknek nincsenek szép
hagyományai az olvasók közt, nem olvasók a szememben, csak divat- és szenzáció
bábjai!) A bátorság bibliai tulajdonság, ókori hagyomány: csak művészi
Kendőzését tűri az igazságnak. Hogy Erdélyben a Bátoriak koráról ne
beszélhessen valódi művész Kemény Zsigmond és Móricz Zsigmond után igazat,
hypokrízis volna. S aki elolvasta ezt az érdekessége miatt is megszakításokkal
alig olvasható könyvet, reszketni fog a nuditásaitól, mint a gyermek, aki szüleje
valamilyen főbenjáró bűnét akaratlanul tudja, meg. És örülni fog az író titkos
képességén, mellyel ugyanúgy tartja fogva azt a hitünket, hogy világszép Bátori
Anna jó, csak neveltetése és végzete taszítja örvénybe, ahogy Móricz Zsigmond
hiteti el Betöri Gábor minden hitványságán keresztül, hogy ez a fejedelem
nagyra termett, csak mivel önmagén nem tudott uralkodni, méltatlanná lett arra
is, hogy Erdélyországon uralkodjék. Ez az elhitető képesség nem előírásos és
forrása az a szeretet, mellyel minden röntgenszemű lélekbúvár rendelkezik,
mikor szemügyre vett alakjaival hosszasabban elbabrál, mellyel konstruál és
szétbont emberszíveket és az egyszer életre bocsátott lelkeket saját törvényeik
szerint engedi halálukig a sors kezére.
A
hindu „karma”, az elmúlt, a leélt életeink jócselekedeteinek emléke
negatívumában is igaz: őseinkben lefolytatott életeink gonosztetteinek homályos
emléke éppen úgy elhatalmasodhatik rajtunk. Örök jaj, akinek ilyen őseire lehet
visszanéznie, akit az ilyen ősök determinálnak, akiben erősebb a „vér” a
vétónál s aki a társadalom legmagasabb szféráiban a „mindent szabad” légkörében
siketül meg a legmagasabb felelősség parancsszavára. Ott aztán csak a nagyság
és a teljes züllés hajszálhídjáig jutni és megszédül a fej az öröklött vér
lüktetésére.
Bátori
Anna, a milieu-elmélet szörnyű áldozata megmenthető még, amikor Bethlen Gábor
közelébe kerül? Íme a hajszál-híd, a hely, ahol a hősnő bocsánatot nyerhet
aggódó mindnyájunktól. S ezen az ugróponton megint a vak véletlen löki alá a
feneketlen ingoványba a tisztaságba görcsösen kapaszkodó, veszendő lelket. Mint
aki a lápba fullad, nemcsak a haláltól érzett félelem, hanem a szennytől való
irtózás is érzik itt Annán és nincs olvasó, aki ne érezne ehelyütt a
legmélyebb, tragédiára emlékeztető, consentiv sajnálkozást, mikor hallja, hogy
Bethlen már vőlegény. De itt érezhető a regény szerkezetében a történelmi
nyikorgás is : ha Bethlen nem volna a nagyramenendő, históriai Bethlen, ebben a
válságban lehetelt volna fölbuktatni Bátori Anna életében egy akármilyen, akár
gondolati, de lényeges vénséget, melynek levezetése megmentené a nagyszerűen
fölgördített regény végét a fatális eséstől. Kevesebb szánalmat és több
csodálatot sugallt volna belénk az ezután már csak szerencsétlen és nem
grandiózus elbukott iránt.
Ez
a regénybefejezés azonban csak az egyéni tragédia szempontjából kifogásolható.
A regény műfaja nemcsak hogy nem zárja ki ezt a finom, morális melancholiát,
melyben az Ördögszekér virág-jelképe leánytestet ölt és kóróvá lesz, hanem
egyenest szebbnek mutatja, a humánum fájdalmával és a természettel rokonabbnak
érezteti Bátori Anna sorsát. Általában a könyv második jó tulajdonsága a
bátorság után a szépség. Friss mesélőkedv, szavak jókedvű bősége, egyszerű,
keresetlen előadás, akciós érdekességgel való titkos kötése az olvasónak,
jókaias eseményhalmozás és modern artisztikum próbája, bonyolult bűnök szimpla
életkörülményekkel, szinte népies motívumokkal való összeházasítása, minden
körmönfont praktika nélkül, habozással nem súlyosbított, határozott jellemek
pozitív rajza és a szenvedélyek gáttalan ereje, mely közelről zúg, nem
bölcselet megszépítő madártávlatából s mindez a homálynak nyoma nélkül, a
köznyelv megnemesített, kevésszer rétori nyelvén : ezeken felül mért mondjuk
egyértelműen, hogy az Ördögszekér nemcsak érdekes, hanem szép is ?
Elérkeztünk
a „lecture”, az „olvastatja magát” sokat vitatott, de el nem döntött
kérdéséhez. Makkai könyve építő erkölcsi célzata s építő művészi munkája,
félelmetes lélekábrázolása és korszerű biztonsága mellett olvasmánynak is
elsőrendű. Állja a versenyt a régbefutott jónevűek olyan írásaival, melyeket
kapkodva visznek el a könyvesboltokból. Nagyon lokális dicséret ez, de dicséret
idehaza és kicsit érdem az egész világon. Mégis csak az az egyetlen gyakorlati
célja van minden írónak, hogy nagyon sokan olvassák. És Makkai könyvét az
olvasók jórésze a könnyen olvashatóság okéból fogja szeretni. Hogy aztán a
kritikus ezenfelül az esztétikának keveset jelentő erényen túl talál valóban
szépet, talál időtlen vagy tartósan szépet, az tulajdonképpen a bátorságnál is
fontosabb, az az a plusz, mely nélkül nem könyv a könyv, csak olcsó
tömegcsalétek. Érzéki vásár vagy kaland-kereskedés, sápadt moralizmus vagy
kölcsönkönyvtári lappália. Makkai könyvében művészi szenzáció, tehát a
legmagasabb szép: a bűnnek a naivitása. Az a dialektikamentes, védtelen és
támadás nélküli, világnézet nélküli szimplicizmus, mellyel az alakok a jóval és
rosszal szembeszállnak. Szavak haszontalansága, üres pedagógia, a sorssal nem
verekedő ernyedtség, a küzdelmes jóság türelmes visszavonulása, szinte fatális
bevárása a katasztrófának, a gyengeségnek orgiába züllése és a megbánás
vanitása: megrázó több jelenetben is ebben a könyvben. Az olvasó kimentetett az
etikai rossz hatása alól, mert felsőbb hatalmak pathológiai szörnyűsége nyűgözi
le a jámborság aklában vétkező emberekkel, de nem mentetett ki a jellemek és
szenvedélyek rút csatájából kihangzó örökszép, örök-emberi segítségért-sikoltás
hatása alól, melynek szövegét láthatatlan művészkéz írja a lelkek alján, míg az
elesők könnyei arcunkra csorognak és úgy égetnek, mintha okai és részesei
volnánk a naivul pusztulás divinális eleve-elrendeltségének. A felsőbb erők nemcsak
a magasba ragadnak, hanem a mélységbe is löknek: nincs az a balance, mely ember
sorsát módosíthatná a túlnyomó és roppant Végzettel szemben, mely előtt
hányódni, harcolni és elbukni— fájdalmasan szép.
Az
Ördögszekér fájdalmasan szép. Mint a halál vagy mint sűrű élet a halál előtt.
Van valami meggondolatlan, reflexió nélküli sietés, bájos elnagyolás ebben a
halmozott, iszonyú életrajzban. Mikor a talján ledérségű művész-mester a
művészet külsőségeivel rombolni siet a gyermeklelken, mikor Bátori Gábor bűnre
csábítja húgát is, mikor Bátori megöli a török ifjút s utána iszonyút vétkezik,
ebben a diabolikus filmben, vagy mikor a börtönből mentik meg — a halál elől —
Annát ecsedi cselédei, ezekben a túlzsúfolt képekben kézzelfogható az író
szabadulni-akarása a cselekvés lidércnyomásától. De az egész regény siet és
jóval több tényt és történetet présel néhány száz oldalra, mint Móricz a
kétszer akkora „Tündérkert”-be. Amit az előszóban mond Makkai etikai
magyarázatul, az a művészi szerkezet vádja lehet: „a boszorkány” parancsolta az
iramot és azért nem élhetjük ki élete viharszép regényszerűségét.
Ezt
az ökonomiátlan, fiatalos pazarlást, a tárgyadta hatalom ki nem aknázását,
Makkai lírátlan valószerűségét el akarja a regény drámai derűje. Tragikus
tárgynál is érezhető ilyesmi, ha csupán az alkotó kezét nézzük. Makkainak kevés
vagy semmi a kétsége, mintha emberinél magasabb erőnek adna számot néhány földi
lélek gyűszűnyi kárhozatáról Nem rideg ez a számadás, olyan, mintha néhány
halandó gyermek fölpanaszolná Istennek: nézd, mivé hagytál lennem és nincs
mentség! Azért olyan magával ragadó Bátori Anna futása Nyugatra, futása önmaga
és naptalan Keletje elől, mert hátha ott van mentség, hátha ott enyhet ád az
egyensúlyozott hosszú tűrés, a tudomány és hit remeteségébe menekült testvér
szelídsége? Az itt hagyott szülőföldről hozott reménytelensége, a haza erkölcsi
ítélőszékének rettegése, a Bethlen-alatti Erdély komor tisztessége, mint lovas
mögötti halál, sötét gond-uszályt éreztet a futó után és olyan fátyolos derűt
ad a történet befejezésének, amilyet a gonosztevő érezhet az Ítélet kihirdetése
után, amikor már a lelke nyugalmával akar számolni. Ez a bűn becsületének
túlvilági derűje. Folytatása annak az égi, gyermekes könnyelműségnek, mellyel a
két végzetes Bátori-testvér züllésre hajlik, majd makacsul tetézi romlását és
néha úgy viselkedik, mintha belenyugodott volna infernális életének
kényszerűségébe. Ez a derű vagy egykedvűség a pokol tüzének földre fénylő
tüneménye, olyan lelkek gloriolája, akik nagyszerű környezetben világraszóló
jóság heroldjai lehettek volna, míg így csak ártalom és átok a testük
visszfénye. Ördög eljegyzettjeivé lettek, holott hajszálon múlt, hogy Isten
felkentjei leheltek volna. Emberek ők, ingatag porhüvelyben lakó részei a jó és
rossz közt választani engedő világerelynek.
A
regény meglepő érettséggel, rutinnal és a kiforrott alkotó gondjával faragot
mellékalakokat mozgat. Bocskay, az öreg Bátori, a tán nem eléggé tarka és
kellően ki nem pallérozott művész, az ecsedi várnép s a vár belső-cselédei, a
fonójelenet igaz figurái, a mostohaanya és boszorkája, Pál testvér keresztény,
rózsaszínű kvietizmusa, a Bátori Gábor cimborái és az ecsedi politika históriai
táncvigalma : meglepő alkotóenergiát jelentenek Makkai eddigi, jórészt
vérszegényebb vagy elméletibb alakjaihoz képest. És Bethlen Gábor intakt
nagysága, ez az ártól és habtól hiába freccsentett szikla, művészpróbává nőtte
ki magát a regényíró Makkai kezén! El nem vitatható ezután, amint mér Tabéry,
Berde, Nyírő, Ligeti és Pálffyné után látható volt, hogy Erdély prózája nagy
feladatok elvégzésére teljesült. Makkai súlyos vállalkozása teljes sikerrel
járt. Erdélyiek erdélyi mondanivalóját bátran viheti ő is világgá, vége a
provinciálisok fölötti mosolynak, itt a magyar teremtőerőnek tisztelet jár,
ahol ez a regény meg tudott születni…
Nem
tudom, dicséret-e vagy gáncs, hogy Makkai mennyire mentes minden idegen
izmustól. Külön följegyzésre érdemesnek találtam ez ismertetés végén, mert ezt
is az író bátorságának számlájára kell írnom. Nem hódol ő semmilyen művészeti
iránynak, csak a művészetnek. Még csak budapesties földszagot se szállít,
inkább vállalja hőseinek szófukar és pillanatnyi együgyűséget, csak ne kelljen
divatos humus-tirádákat zengenie. Kultuszt csinál az egyszerűségből, világos
beszédből s ha néha archaizál, még ahol fölösen is, nyoma sincs olyasféle
önmagukért írt göröngy-hymnuszoknak vagy eltúlzott világképeknek, melyek csak
zenével, de nem az agyvelő és szív harmóniájával tagadnak el. Makrainak
fogyatékos itt az anyagot metafizikával kapcsoló írásművészete. Hogy szándékkal
történt, az kétségtelen: lélekrajzának fekete bubája eget és földet amúgy is
egybevont a legfontosabb munkára: emberekben láttatni a világot!
(Forrás: Korunk 1926.
ápr.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése