Gyöngéd vonás, mily bájolón terjeszt el
Hullámod, csendes melancholiát!
Hogy összehangzol minden érzülettel,
Mely kéjt ad, mégis földig sujtva bánt.
E félig megdőlt homlok-él futása
Mi szent költészet fényét szórja szét:
Nyilt mint az ég, hogy minden ember lássa
A legnemesebb eszmék műhelyét.
És itt a szem, melynek nehéz pillája
A szemcsillag lángját nem oltja el,
Csak gyöngén fátyolozza néha árnya,
Melyen szeliden a szem áttüzel.
Parányi hajlás, mint a nagy művészek
Szobrán, az orrnak látszik közepén,
S a kis gödört, mit ajk fölébe vésnek,
Körülhálózza finom szövevény.
Középvonása meghajol a szájnak,
Pirulva bár keményen áll az ajk:
Miként ha most is ostromolnák vágyak,
De ah, az daczczal mindent visszahajt!
Mint kisded alma, biborszin vegyűlet
Lehelletével vonva bé az áll,
És hogy végezzem a magasztos művet:
Halvány az arcz, mint fehér rózsaszál.
Nem, oh nem végzem, toll, ecset rá hol van?
E fürtös fej szépsége végtelen!
Ily kifejezés él csupán álmokban,
Midőn az első eszmény megjelen.
Hű kebled, ó lány, igy félig födötten!
Ah! látva kebled, szivem ugy remeg…
De hogy mint angyal lengj mindig előttem –
A Hébe-testről szólni nem merek.
*) Raphael és
kortársai azért festették az angyalokat csupán szárnyas fejjel, test nélkül,
hogy így annál légiesebbek legyenek, eltávolítván mindent, mi táplálkozásra és
testiségre emlékeztet.
Forrás: Balogh Zoltán
költeményei - Méltóságos Özvegy gróf
Batthyányi Lajosné, született gróf Zichy Antónia ő nagyságának, az édes haza
legérdemdúsabb leányának mély hódolattal ajánlja szerző - Sommer Lipót
könyvnyomdájában Bécs, 1863.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése