Magyarországon
ez a könyv elég nagy feltűnést keltett, politikai harcokat indított meg. Túl
merésznek, elfogultnak, lázítónak találták konzervatív körökben, a nemzeti
szellemű ifjúság magáénak vallotta és baloldalról elítélték mint megalkuvó, túl
óvatos könyvet.
A
politikai tendenciájú könyveknek többnyire ez a sorsuk, de Oláh György könyve
nem napi politika, hanem a nemzet kérdéseinek az irodalomba való bevitele,
amely egy regény keretében meg akarja mutatni a szociális igazságtalanságok, a
parasztság kihasználása miatt vergődő magyarság korrajzát. Oláh György ahhoz az
újságíró gárdához tartozik, amely Milotay vezetésével céljául tűzte ki a
magyarság legigazibb problémáinak, legmélyebb sebeinek felkutatását,
kendőzetlen megmutatását.
A
Milotay Ismeretlen Magyarországának hangjait ismerjük föl több ízben Oláh
György könyvében is, de a regényformában a riport veszít hűségéből,
megbízhatóságából – és végeredményben a könyv nem olyan meggyőző.
Oláh
György egy Tisza menti telepítés történetét meséli el. Egy dzsentriből, egy
áldzsentriből és egy zsidóból álló társaság lelkiismeretlenül telepeseket visz
az ország minden részéből egy Tisza menti mocsara vidékre, akik teljesen
magukra hagyatva éhínségbe, nyomorba kerülnek. A könyv utolsó része egy
választási harcot ír le, a kormány jelöltjét, a telepeseket tönkretevő Márffyt,
a legnagyobb erőszakosságok árán megválasztják képviselőnek a nép jelöltjével
szemben, akit lecsukattak. A nép hiába lázad föl, hogy a jelöltjét
kiszabadítsa, mert az szabadon engedve, önként lép vissza az egyenlőtlen
harctól. Vissza kell térni a lassú munkához, mert ameddig az egyetemes nagy
átalakulás nem jön, „addig mindenki álmodozó marad itt, aki valami nagyot,
szépet akar.” Az egész választási harc, a lázadás is álmodozás tehát Oláh szerint,
mert a hatalom emberei ellen a magyarság mai szelleme mellett semmit sem lehet
csinálni.
Ezt
a konklúziót azonban az öreg plébános szájába adja az író, akihez talál is, de
nem nő ki szervesen a könyvből, mint ahogy az egész happy end olyan, mintha egy
amerikai filmből vágták volna ki.
Ez
a válasz elől való kitérés azonban azokat sérti elsősorban, akik minden áron
politikai programot követelnek az írótól, de sokkal nagyobb hiba az, hogy a
regény alakjai nem elevenek, szükségszerűen nem győznek meg az író igazságáról.
Oláh György regényalakok által akarta közvetlenebbül, frissebbül hatóvá tenni a
riporter ügyes, sokoldalú megfigyeléseit. Márffy, Makláry, báró Gallovich, stb.
valamennyire viszik is magukkal az előkelő miliő gondatlan fölényét, vagy szükségképpen
elvakult, csak saját érdekét néző lelkiismeretességét; a népért élő és a
káptalan ellen harcoló plébános szép típusa a papnak és érdekesen mutatja az
egyházi érdekeket, Csete a magyar gazda mintaképe lehet, de mindezek csak egy
riportkönyvből vannak kiragadva, nincs önálló életük.
Oláh
György regényének alakjai így nem tudják igazán meggyőzővé tenni a birtokos és
hivatalnok osztály bűneit, de még kevésbé tudják igazán megmutatni a parasztság
életét, nyomorúságát, munkáját és elkeseredését. Oláh György egyes alakokba
akarta sűríteni a megfigyeléseit, de ezáltal a riportanyagot tette szegényebbé,
lemondott az alaposságról, az adatokra építésről, a sokszínűségről.
Pedig
Oláh György kétség kívül jó riporter, elevenen, frissen ír, gyorsan pereg a
könyve, van mozgás benne. Nemcsak pillanatnyi kérdéseket, hanem az egész nemzet
problémáit is meglátja, érdekesen mutatja meg a dunántúli falu nyugatra
nézését, a nyírséginek gyanakvását az egész külső világrenddel szemben, amely
mindig csak az ő vagyonát, békességét zavarta meg. A Tisza-menti tömegek
nyomorát, a velük szemben való süket elzárkózást, a hatóságok visszaéléseit
élesen és néha megdöbbentően látja és láttatja meg. Tud bátran és őszintén
írni, de a regény nem az ő formája, ott szükségképpen elkeni a színeket és
giccset alkot.
(Bp.,
Singer és Wolfner, 1932.)
(Forrás: Erdélyi Helikon
VI. évf. 1933. júl.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése