Pablo de la Fuente: Kegyetlen idők - könyvismertetés

A legsötétebb éjszakának is megvan a legsötétebb órája. Erről az óráról, amely kegyetlenebb, mint a halál, írta Pablo de la Funte ezt a fájdalmas könyvet.

A spanyol háborúról sok szó esett már: filmek bemutatták, könyvek elbeszélték a világ minden nyelvén. Gyakran volt szó a későbbi küzdelmekről: regények jelentek meg olyan fiatal spanyolok tollából is, akiket a Franco-rendszer ma már magában Spanyolországban sem tud elhallgattatni. De a Sötétség győzelmét követő végtelen éjszakának legsötétebb pillanata az, amelyet a Kegyetlen idők támaszt fel, a vereség ideje, a reménytelen holnapok ideje, az az idő, amelyben megkísérelték feléleszteni a győztesek ellen a legyőzöttek harckészségét, a kivérzett Köztársaságot a diadalmaskodó fasizmus ellen.

Drága spanyol Köztársaság, csupa nemesség volt és csupa naivitás, csupa nagylelkűség és együgyűség! Mily sok jószándékkal vívta meg hatékony és mégis eredménytelen harcát a kultúráért és demokráciáért! E harcban – legnagyobb szerencsétlenségére – meghagyta karmát a vadállatnak, annak az emberen aluli embernek, aki a kultúra puszta említésére előrántja revolverét, és aki a népi hatalomnak puszta gondolatára eszét veszti, mint ahogy a meglengetett vörös posztó megvadítja a bikát! Semmi sem jellemzi jobban ezt a Köztársaságot, mint maga az elnök, Manuel Azana: amikor jelentést tettek neki arról az összeesküvésről, amely később vérbe borította Spanyolországot, és preventív intézkedéseket kértek tőle, fenségesen így válaszolt: „Nem kezdek embervadászatot.” Ez a megvető kijelentése tette lehetővé Franco számára, hogy gyermekekre vadásszon. A Köztársaság 1931-ben alakult meg, a községi választásokat követő napon, örömujjongások közepette, anélkül, hogy egy csepp vér omlott, anélkül talán, hogy egy ablak betört volna, kacagással és gitárpengetéssel, tömegfelvonulásokkal, az éneklő tömeg tréfáival:

Merre mégy, XIII. Alfonz,

Merre, merre, szegény vándor?

Messze, messze gyorsvonattal,

Messze Madrid városából.

A Köztársaság hozzálátott, hogy megszüntesse az analfabetizmust: ájtatosan tiszteletben tartotta ellenségeinek szentséges tulajdonát. Mozgósította az értelmiségieket a tudatlanság ellen; nem mozgósította a népet a bankok ellen és az agrárreform végrehajtására. Amai spanyol ifjúság, főként a tanulóifjúság, nem ok nélkül tartja mesterének inkább Larrát, a XIX. század legtisztánlátóbb és leghaladóbb újságíróját, mint az 1898-as generáció íróit, akik, bár időben közelebb, szellemben távolabb állanak tőle – nagyrészt az ő soraikból kerültek ki a fiatal Köztársaság káderei. Visszatért Mendizabal* (Spanyol államférfi 1790-1852) kora: ugyanazok az illúziók, ugyanazokkal a tévedésekkel. A Köztársaság vezetőiben megvolt mindaz az önzetlenség, mindaz az ostobaság, ami az értelmiség legmagasabban minősített képviselőire jellemző, főként Spanyolországban, ahol nemzeti hagyomány az elvont filozofálgatás, az abszurd és öncélú cselekedetek kedvelése, abban a Spanyolországban, ahol a leganimistább és legfetisisztább katolicizmus szinte törvényerejű volt, és törvényerejű még ma is, a legtöbb ember szemében szinte elemi érvényű; a máglyák Spanyolországában (régen az eretnekek, negyedszázaddal ezelőtt a „vörösök” voltak az áldozatok, mert – Pablo de la Fuente emlékeztet rá – a „szent kereszteshadjárat” „Szent”-jeinek évfordulóin, engesztelő áldozatokon a köztársaságiak százait végezték ki), „a vér, a gyönyör és a halál” Spanyolországában, ahogy azt szerelmese, Maurice Barrés mondta. Az akadémiák gondolkozói, a könyvtárak írói népesítettek be a követségeket. A legabsztraktabb filozófusok vállalták a legkonkrétabb problémák megoldását.

És megjött a legelvetemültebb reakciósok ideje is. Nem annyira monarchisták voltak, mint inkább konzervatívok. Nem semmisítették meg a Köztársaságot; beérték azzal, hogy megfosszák értelmétől. Egyetlenegyet sem oldottak meg azok közül a problémák közül, amelyeknek esedékességét Franco azután elodázta: agrárreform, analfabetizmus, elmaradottság, nyomor.

Ezek a köztársaságiak nem voltak nagyon veszélyesek, és még kevésbé szocialisták. Mégis ők voltak egy nép reménysége, egy nép akarata. Becsületesek voltak általában, és készek arra, hogy megtartsák szavukat. Ez ellen a reménység ellen és ez ellen az akarat ellen, ez ellen a tisztesség ellen és ez ellen a jövendő ellen lázadtak fel, náci és fasiszta szövetségeseikben bízva, azok a tábornokok, akik hűséget esküdtek a Köztársaságnak.

Három évig tartott ki ez a hősies Ország, puszta kézzel; ostromolták azok, akik ellenségeinek nevezeték magukat, és azok, akiket barátainak nevezett – elárulták, eladták, kiszolgáltatták, legyilkolták. Három évig tartott, „három rövid kis év” – gúnyolódik szörnyűséges módon a Kegyetlen idők egyik alakja. Emlékemben gyermekmártírok szavai kísértenek: a badajozi gyermek, egy republikánus orvos fia – akinek apját a fasiszták meggyilkolták, és akit a papok arra neveltek, hogy gyűlölje és megvesse őt – így szólt: „Azt mondják, gonosz ember volt, de engem nagyon szeretett.” A barcelonai gyermek – egy ház romjai alól húzták ki, amelyben kis pajtásával játszott, és melléje gurult a másik kisfiú feje – éjszakákon át, állandóan ezt ismételgette: „Mikor fogjátok már visszaragasztani a Gusztáv fejét?” Irtóztató, feledhetetlen emlékei ennek a végtelen igazságtalanságnak – minden emlékek legszörnyűbbike pedig az ember saját tehetetlenségének emléke, a francia nép tehetetlenségének emléke, amely hiába követelte a hatalmon levőktől: „Repülőgépeket Spanyolországnak!” Este a francia miniszter megnyugtatott bennünket: „Elküldtük a fegyvereket... ebben a percben viszik át a határon.” És a spanyolok másnap a szemünkbe mondták: „Semmiféle fegyver nem ment át a Pireneusokon...”

Végtelenül igazságtalan háború... Polgárháború, mondják, de nevetséges ilyen nevet adni annak a háborúnak, amelyet a nemzetközi fasizmus vívott a spanyol demokrácia ellen, így nevezni egy katonai felkelés következményeit, amely csak a hitleri Németország intervenciójára tudott erőre kapni, és amellyel az első naptól kezdve szembefordult a lefegyverzett nép Madridban, Barcelonában, Valenciában. És mégis polgárháború – igen, osztályharc. „Csak meg kell nézni őket – mondja Pablo de la Fuente egyik alakja -, s mindjárt látszik, az ő számukra kezdettől fogva mocskos vállalkozás volt a háború. Nálunk senkiből sem lett milliomos. Náluk igen.”

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, mennyire jellemző ez a körülmény. A spanyol Köztársaságot többé-kevésbé virulens reakciósok kormányozták. Mihelyt a támadás megindult, az egyik oldalon ott volt a megtisztult Köztársaság, a másikon, most már leplezetlenül, a Pénz. Tomás mondja a könyvben: „Eszméink túlságosan vakmerőek és veszélyesek. A kapitalizmus fenn akar maradni, azt akarja, hogy minden maradjon a régiben...” Huszonöt évvel azután, hogy a Pénz legyőzte a Köztársaságot, Franco Fenosa grófját tette meg pénzügyi szakemberének. De hát mi ez a Fenosa? Középkori falakkal körülvett város? Kastély, amelynek kegyes úrnője fogadta Don Quijotét és Sanchót? Egy csata neve, amelyben kitűzték a mórokat az egyik tartományból? Nem, a Fenosa szó vagy pontosabban a kezdőbetűi: F.E.N.O.S.A. egy tröszt: Észak-nyugati Elektromos Erőművek Részvénytársaság, és ez a bankár az igazgatója.

Íme, a spanyol háború magyarázata. Íme, azoknak a szenvedéseknek az oka, amelyeket a Kegyetlen idők felpanaszol. És egyúttal a hitleri és mussolinii inte3rvenció magyarázata: a pénz hozta be őket a saját védelmére, hogy – akár krematóriumi kemencék árán is, de megvédjék a szocializmus ellen. És egyúttal a magyarázata annak, hogy miért jöttek a Nemzetközi Brigádok segíteni Madridot Franco ellen – ezek a brigádok, amelyekbe franciák jelentkeztek és németek, magyarok és románok, amerikaiak és szovjet emberek, hogy magukévá tegyék Spanyolország ügyét: a Munka ügyét a Pénzzel szemben. És egyúttal magyarázata a liberális demokráciák, Franciaország és Anglia árulásának – mert a pénz, amely itt hatalmon volt, és amelynek nincs hazája, nem tűrte meg, hogy segítséget adjanak spanyol ellenségeinek. Polgárháború és a külföld háborúja, ha sem a szocializmus országa, sem a fasiszta országok, sem a liberális demokráciák még nem vetették be minden erejüket.

Ismételt bizonyítékát látjuk ennek nap nap után – azóta is, hogy befejeződött a háború, amelynek prológusa vérrel borította a spanyol proszcéniumot -, ebben a háború utáni korszakban, amely békeidő majd minden nép részére, kivéve a spanyolt. Azok az okok, amelyek szolidárisakká teszik a fasizmusokat és gengszterbandájuk cinkosaivá a liberális demokráciákat, ezek az okok eredményezték Franco uralomra jutását; ezek tették lehetővé, hogy uralmon maradjon. És ez már huszonöt éve tart így, mindig újra kezdődnek az erőszakosságok, a bűnök, amelyek megcsúfolják a tisztességes embereket, ahelyett – állítólag ez a céljuk – hogy meggyőznék arról, hogy az osztályharc kifinomodhat, kevésbé szörnyű formákat is ölthet, mint a kivégzőosztag, a krematórium vagy a Lipari-szigetek börtönei. Az alaphelyzet változatlan, olyannyira, hogy még azok az országok, amelyek lerázták magukról a legszörnyűbb szörnyetegeket, még azok sem szabadultak fel eléggé ahhoz, hogy uraik ne legyenek a burgosi börtönőr cinkosai.

Nincs kegyelem. „A legszörnyűbb pillanat – meséli a Kegyetlen idők egyik alakja -, amikor felolvassák azoknak a listáját, akiket éjszaka agyon fognak lőni.” Ilyenkor egy francia a francia forradalom képeire gondol: Alfred de Vigny idézett fel StelloA rémuralom elítéltjeinek szólítása. De nem kell-e helyeselnünk, hogy megbüntetik egy olyan Köztársaság esküdt ellenségeit, amely az egész világ felszabadítására vállalkozott? A Terrornak összesen kevesebb áldozata volt, mint a Franco-rendszernek egyetlen éjszakán – hosszú-hosszú évek minden éjszakáján. És egyesek még ma is szemére vetik a Nagy Francia Forradalomnak a Terror „bűneit” – ugyanazok, akik kitüntetéseket cserélnek Franco minisztereivel! című versében egy hasonló pillanatot, amit képen is megfestettek, egy igen rossz képen, és ezt a burzsoá propaganda céljaira sok ezer fekete-fehér és színes példányban sokszorosították:

Ennek az embernek puszta jelenléte azon a trónon, amelyet a legyilkolt áldozatok szörnyű csonthalmazán emeltek, meghazudtolja a békét, a liberalizmus „liberalizmus”-át, a demokrácia „demokráciá”-ját. Ennek az embernek puszta jelenléte az ország élén olyan a kortársak számára, mintha – akárcsak a wagneri hősnek – nyitott seb tátongana az oldalukon. A világ nincs felmentve, a be nem avatkozás politikája sem, mivel Franco még mindig ott ül a trónján.

Amikor a franciák visszavettek egy kikötőt, amelyet századokon át angol csapatok tartottak megszállva, az angol királynő így sóhajtott: „Ha megnyitnák szívemet, Calais nevét találnák belevésve.” Ha megnyitnák a mi szívünket, Madrid nevét találnák belevésve.

Különösen a miénkbe, franciákéba.

Mert a szörnyű végzet úgy hozta, hogy a spanyol szabadságot minduntalan a francia reakciósok fojtották meg, vagy a mi liberálisaink árulták el. „Szent Lajos százezer gyermek” állította vissza azt az abszolút monarchiát, amit a spanyol nép már lerázott magáról; Lajos-Fülöp miniszterei az 1830-as francia forradalom után sorsára hagyták a spanyol liberálisokat; a Népfront miniszterei kiszolgáltatták Hitlernek és Mussolininek testvérünket a Spanyol Köztársaságot.

Igaz, hogy ezúttal Franciaország keservesen megfizetett mulasztásáért. A mi sorsunk eléggé hasonlított a spanyol nép sorsához. Ezért a Kegyetlen idők arra emlékeztet bennünket, amiért megbűnhődtünk, csak sajnos, ebben a fájdalmas világban az igazságért harcolókat büntetik meg azokért a gaztettekért, amelyeket ellenfeleik követtek el: Gabriel Périt azért lőtték agyon az összeomláskor, mert harcolt München ellen, mert felhívta a figyelmet a háború veszélyére és azoknak a működésére, akik az összeomlásért felelősek voltak; az a miniszter pedig, akit leleplezett, Georges Bonnet, kitűnően érzi magát, képviselő, államtanácsos, köztiszteletben álló, ha nem is tiszteletre méltó ember. A nemzetközi brigád hány tagját lőtték agyon francia földön Hitler katonái, azokat, akik spanyol földön harcoltak ellene, és a várakozó álláspont híveinek nagy része – akik szidták az antifasisztákat 1936-ban, de szidták őket még 1942-ben is – ma is életben van. De egyes személyekre gyakorolt hatásában bármilyen igazságtalan is, a kollektív felelősség mégsem puszta mítosz. Valószínűleg csak a legtisztánlátóbbakban vált ez tudatossá, amikor a spanyol Köztársaság pusztulását követő évben a franciák és megismerték a vereséget, a megaláztatást, az exodust. Csak egészen kevesen voltunk, akik ebben a kegyetlen időben keserű elégtétellel vettük tudomásul, hogy egész népünkkel fizetünk a vezetők hibáiért. Mi is megjártuk a szomorú visszatérések útjait, amelyeken a kegyetlen időben azok a szegény emberek vándoroltak, akiket gyökértelenné tett, és az ország egyik sarkából a másikba kergetett a háború. Láttuk hatalomra jutni – nagyon gyorsan emelkedett Hitler alatt a ranglétrán – azt az embert, aki a Francia Köztársaság első követe volt Franco mellett, Pétaint, aki éppúgy magas rangú katonatiszt volt, éppúgy élvezte a bíborosok és bankárok támogatását, mint Franco – aki visszahúzta Franciaországot egy nevetségesen elavult múltba. Mi is harcoltunk, szenvedtünk, panaszkodtunk. De a liberális demokráciák antifasiszta harcának olyanok voltak a körülményei, olyan volt a földrajzi helyzet, és olyanok a szovjet győzelem következményei – végtelenek és körülhatároltak -, hogy mi visszanyertük szabadságunkat, de Spanyolország megmaradt börtönében.

Igen, harcoltunk, szenvedtünk, panaszkodtunk – véreztünk. Mintha a nép vérével és könnyeivel fizetett volna vezetői gyávaságáért – visszaemlékszem Toulouse felszabadulására, arra a csodálatos reggelre, amelyen egy csapat katonával találkoztam; alig volt valami egyenruhájuk – itt egy katonasapka, amott egy karszalag. A katonák, akik annyi délnyugati francia várost felszabadítottak, lépésben mentek, méltóságteljesen, elöl egy zászló – a spanyol Köztársaság lila-piros-sárga zászlaja.

Ekkor sírtam először apám halála óta.

Több mint huszonöt év telt el. Az astúriai bányászok, a bilbaói és madridi vasmunkások tervszerű akciókat, hősies sztrájkokat szerveznek. Franco rendszere már nem mer eljárni ellenük. A diákok elfoglalják helyüket az egyetemen. Az értelmiségiek, tanárok, regényírók, költők, egyhangúlag elítélik a rendszert, és szembeszállnak vele. Francónak már nincs ereje ahhoz, hogy valamennyiükre lecsapjon. A burgosi fegyházakban a politikai foglyok fellázadnak hóhéraik ellen. Franco hátrál. A munkásbizottságok nevetségessé teszik a hitelüket vesztett hivatalos szakszervezeteket. Liberális és katolikus ügyvédek védenek kommunista vádlottakat. A montserrati abbé a tárgyalás, a szabadság szükségességét hangsúlyozza. A Spanyol Kommunista Párt nemzeti békülési politikájával megmutatta, hogy a békében semmivel sem kevésbé bátor, sem kevésbé tisztánlátó, mint a háborúban. Azok a problémák, amelyeket Franco tőkés társai, a Fenosa-i grófok társasága egymillió halott árán egy negyedszázaddal elodázott, esedékesekké váltak.

Ne feledkezzetek meg erről, akik ezt a szomorú könyvet olvassátok. A mártírok, akikkel végigélitek kálváriájukat, győzni fognak. A halottak együtt győznek majd az élőkkel. A Kegyetlen idők hőseinek igazuk volt.

Ez ennek a könyvnek a kerete, az ürügye, az összefüggése más eseményekkel és a folytatása. Tárgyát vagy pontosabban témáját tekintve, jelentősége messze túlterjed a spanyol határokon. A magyarok maguk is – teljesen eltérő körülmények között – keserű tapasztalatokra tettek szert. Az éberség problémájáról van szó, arról az éberségről, ami maga a fegyelem, a katonai törvény, a forradalmi keménység, és ami nélkül elpusztulnak az igazi demokráciák, de ami megöli a valódi demokráciákat, ha túlzásba viszik. Az éberség, ha gyanakvássá változik, haladásellenessé lesz. A  legjobbak megrendülnek. Minden alkotó kezdeményezés megbénul. Túlzott éberséggel a forradalmárok olyan körülményeket teremtenek, amelyek magát a forradalmat teszik tönkre. A túlzott éberség következtében az ember hozzászokik az igazságtalansághoz, a bölcs mondást, amely szerint? „Jobb felmenteni egy bűnöst, mint elítélni egy ártatlant”, visszájára fordítja, egy másik axiómává: „Jobb elítélni egy ártatlant, mint kompromittálni a szocializmust, minden ártatlanok menedékét.” Mintha bizony éppen egy ártatlan ember elítélése nem volna a legbiztosabb módja annak, hogy kompromittálják a szocializmust, veszélybe sodorjanak minden ártatlan embert.

Mit mondjak a könyv azon részeiről, amelyek a szerelemről szólnak? Szépek és megindítóak, de szükségtelen, hogy egy kritikus elemezze és magyarázza őket. Személyes jellegűek, és maguktól is megtalálják az utat az ember szívéhez.

Egyébként pedig gondom volt rá, hogy ne kritikát írjak, amikor néhány oldalon bemutatok egy regényt, amely nemcsak elsőrangú irodalmi mű, de egyúttal a világtörténelem egyik legszörnyűbb tragédiájáról írott félelmetes tanúságtétel. – Csak azt akartam az emlékezetedbe idézni, ami mindnyájunk számára közös, és ami még akkor is egyesítene bennünket: téged, olvasó, engem és minden jóakaratú embert Pablo de la Fuentével, ha műve nem volna az a nagyon szép könyv, amit a kezedben tartasz.

André Wurmser (1899-1984)

(Ford.: Rayman Katalin)

(Forrás: Pablo de la Fuente: Kegyetlen idők – Magvető Kiadó, Bp., 1965., Előszó. 7-23. old.)