Aki
mindenkiről tudott két-három csípős történetet, megérdemli, hogy őt is egy
történettel leplezzék le: Mikszáth Kálmánné monda el gyengéd lírájú
emlékezéseiben a legkülönösebb, delfin-bájú Mikszáth-esetet.
Mikszáth
harmincöt éves. Hét éve nem látta elvált feleségét. A „Jó palócok” és a „Tót
atyafiak” sikere pénzhez, jó álláshoz juttatja az írót s ő ismét megkéri
felesége kezét. Ez az asszonykérés hosszabb levélváltásban zajlik. Romantikus,
nemes történet; akár egy Jókai-regény magja lehetne. De Mikszáth Kálmánné - nem
tudja mit tesz - emlékezéseiben közli a leveleket. És az érzelmes történet
egyszerre átcsap Mikszáth műfajába: kényelmes, férfias rendetlenségű, dohányszagú
realitásba. A Júlia erkélye alá másodszor is odaálló Rómeó ezt írja: „Nagyon
megörvendeztetne, ha gyakran írna... ráér. Én ritkán írhatok. Annyi kézirat,
amennyit most idefirkantottam, nekem a mai viszonyok között annyit ér, mint egy
másféléves borjú, - magának meg annyit sem ér, mint egy kétnapos csirke. A
legnagyobb pénzpazarlás most rám nézve, ha sűrű levelezésbe bocsátkozom
valakivel”. Egy másik levélből: „Az igen örömet fog nekem okozni, de a nem nem
fog szerezni bánatot...”
Ez
a férfi nem ismerte a halálos szerelem oltását. Nem ismerte a szenvedélyt, mely
szakadékokba ragad. Ez a férfi józan volt, bölcs, nyugodt. Kényelmes, romló
egészségű. Erre a férfira óriás klubfotöj, jó szivarok, könnyű mandátum várt.
Nagyon tehetséges volt és ez a tehetség öntudattal, méltósággal, súllyal áradt
szét benne.
*
Ezt
a Mikszáth-arcot írja meg Schöpflin Aladár.* Nem ilyen kis életrajzi
anekdotákban ragadja meg az írót, de a megvesztegető hangú, rendetlen, lomhán
szétömlő életműben tapogatja ki jellemét s alkatát.
Mikszáth
nagy örömök és nagy válságok nélkül élt, - ez Schöpflin végső összefoglalása.
Boldog író volt, mert így tudott írni is: örömök és válságok megkerülésével.
Hősei nem ismerik a vergődést, a gyulladt, nem hegedő sebeket, a végzetes
szenvedélyeket, - írójuk önmagából teremtette őket. Nehezen tudott hinni. Az
életet szerette, nem kerülte el a jó ízeket, az emberek érdekelték, mulatott
rajtuk, dolgaikat nem vette túl komolyan s okos volt, távol tartotta őket
magától. De ne ítéljünk korán és felületesen: mély, tiszta részvét is élt
benne. Nem tartozott az ujjongók, a mámoros élvezők, a halvány borszeszlánggal
égő lelkek közé. Komoly, igaz, felelősségérzettel élt. Tudta, hogy minden
dolog, ami emberi s ami az ember körül található, - szomorú és szakadékony. De
csak nagyon nyitott szemmel tudott élni: nem hitt a szólamokban, megvetette a
fellengzést és az ürességet, nem voltak illúziói, nem tudott könnyen
lelkesedni. A lázadáshoz sem volt kedve, nem hitt abban, hogy az embereket
boldogabbá vagy életüket szebbé lehetne tenni. Amiben hitt, azt látnia kellett
elébb, s csak abban tudott hinni, amit megfoghatott, megemelhetett, aminek a
súlyát érezte. Bátor is volt, - a hazugságnak, a ködös frázisnak, a kártékony
gonoszságnak mindig a tyúkszemére lépett. De nem volt próféta, nem volt
vallásalapító, nem volt sereget gyűjtő, lelkeket felrázó tüzes lélek, még
harcos sem volt: szívesen oldotta meg a nehéz helyzeteket egy jó tréfával,
inkább többel is, ha az ügy súlyos volt. Úgy menekült minden megoldhatatlan emberi
bonyodalom elől a humorba, hogy menekülése nem lett méltatlan egy nagy íróhoz
és becsületes, józan, komoly emberhez.
Ezt
a Mikszáthot Schöpflin nagyon jól ismeri. Mindent tud és mindent elmond róla:
írásait átitatja az emberrel s az embert megnemesíti műveivel. Milyen óriás
kiterjedésű határ a mikszáthi életmű: Schöpflin előbb megmutatja az ifjúság s a
férfikor tájait, megírja a kort, a kiegyezés és a századvégi Magyarország
észrevétlen lejtőit, a megalkuvás, a savoir vivre évtizedeit; tapogatjuk a
tájon elterpeszkedő óriás hüllőt, a 67-es kiegyezést, mely a kisebb-nagyobb
közéleti és magánéleti megegyezések és megalkuvások kocsonyásan összeragadt
tömegének nemzője. S ahogy azután megindulunk befelé a Mikszáth-írások
sűrűjébe, mintha csak egy nagy alföldi faluvárosba igyekeznénk, már órák óta
kis földszintes házak között, széles főúton haladunk: rajzok, s megint csak
rajzok, azután karcolatok, majd kisebb-nagyobb novellák, - a Mikszáth-övr
egyetlen hosszú falusi utca, amely végül is elvezet a kiszélesedő térhez, s itt
találjuk a fontos, emeletes épületeket, a jelentős, igazi Mikszáth-írásokat,
regényeit. Igazi Mikszáth-írások? Mindegyik az, - mindegyik igazi. Schöpflin is
szinte nagyobb szeretettel beszél a sok kis rajzról, karcolatról, földszintesen
elnyúló elbeszélésről, melyekkel a Mikszáth-írások hosszú utcája indul, mint a
furcsa tervek szerint épített, szeszélyes tagolású regény-lábasházakról.
Nemcsak
a nagy szenvedélyeket nem ismerte Mikszáth, a nagy sietséget sem. Úgy épített,
hogy türelmesen ismételgetett egy-egy műfajt; a falakat csak sokára, óvatosan
húzta magasabbra. Schöpflin gondos analízissel vezet át a rajzokból a
parlamenti karcolatokba, innen tovább a hosszabb elbeszélésekbe, majd ismét a
duzzadt karcolatba, mely már-már regény, az „Új Zrínyiász”-ba. Ezután
következik a „Szent Péter esernyője”, a „Besztercze ostroma” hamarosan a
Noszty-regény, s más közbeeső írások után az utolsó háromkötetes mű, a „Fekete
város”. Az út így egyenes, tiszta, az összefüggés józan és okszerű, de éppen a
jó tanulmány titka, hogy az ilyen meggyőző városrendezési terv nemcsak a
portretizált író, de a portrét rajzoló tanulmányíró közös érdeme.
*
Schöpflin
könyve a legnemesebb bűnre csábító kísértés: ínyünkkel úgy megkívántatja
Mikszáth ízeit, hogy utána rögtön belelapozunk, beleveszünk Mikszáth írásaiba.
Már
elkövettem a bűnt; ismét Mikszáth könyveivel járok mindenhová, éjszaka velük
virrasztok. S amikor köszönöm Schöpflinnek ezt az új Mikszáth-lázat, elmondom
neki; mintha egy ponton jobban szeretném Mikszáthot, mint ő. A Noszty fiú
íróját szeretem jobban. Milyen igaz, hű és kitűnő Schöpflin Mikszáth-portréja:
a kiegyező, a tragikus szakadékok elől humorba menekülő író bölcsessége,
kiábrándultsága, egyensúlya, szivarfüstbe burkolózva. De mintha a Noszty fiúnál
éppen az egyensúly billenne meg, - mérges persiflage, elfogult hévvel rajzolt
karikatúra, érzi ezt a megbillenést Schöpflin is, - Mikszáthnál ez teljességgel
szokatlan, túl is lő itt a célon, mondja tovább. A megbillent egyensúlyt én
másképpen érzem: nem kisiklásnak, - gazdagodásnak. Mintha az író vérkeringésébe
egy új, ismeretlen anyag szabadult volna be; így nevezném: a félelem vagy a
szorongás sejtmérge. Ez az író minden kortársánál tisztábban látott, de mindig
annyira bölcs maradt, hogy a kellő pillanatban le tudta hunyni szemét, - s
azután egyszerre mégis olyan ismeretlen ütés érte, melytől összeszűkült benne
egy fontos ér. Miután előzőleg hatvan évig edzette testét és szellemét a
valóság és a felindulások ellen, vacogni kezdett benne a bölcsesség. „A Noszty
fiú esete” olyan, mint egy anginás görcs: halálfélelem és fulladás sápadozik a
Kopereczky- és Bubenyik-tréfák kendőzése mögött. Túlzó regény, szabálytalan
írás, de nem tudom, hogy ez a halálfélelem, mely nem az egyén, de az osztály, a
kor, a hullámok tetején ringatózók megsejtett halálfélelme, villámként lecsapó
szorongása, - ez az egész túlzó, rikító társadalmi kritika, Mikszáth
értelmetlenül megbénult mértékletessége, ez a Noszty fiú, mindenestül, hibástul
és berekedt anekdotástul nem az összes Mikszáth-írások legigazibb
nemességjegye-e? Valamivel csak kellett fizetni azért, hogy az író és kortársai
végül is minden földi jót megkaptak, annyira bölcsek lettek, egy rossz
gazdálkodásról önmaguk előtt is oly mélyen tudtak hallgatni és az egész
félelmetes századvégi szellemi és erkölcsi roppanást minden következményével
áttolták egy utánuk jövő nemzedékre.
Nem
tudom, hogy nem válnék-e a Noszty fiú nélkül kissé híggá, kellemessé és
rózsaszínűvé a mikszáthi életmű?
*
Milyen
finom ellentéteket villant meg Schöpflin Mikszáth-könyve: szinte ugyanazokban a
tulajdonságokban két jellem és két alkat nemes, izgalmas ellentétét.
Mindketten
eljutottak egy tovább nem osztható egyszerűséghez; Mikszáthé eleven, hajlékony,
vérbő hasonlatokkal táplálkozó, Schöpfliné puritán, nagyon komoly; minden
hiúságát kilúgozta az idő. Mindketten bölcsek. Mikszáth bölcsességét
megismertük: felülről nézi az embereket és az életet, Schöpflin benne él a
napok hullámzásában. Mikszáth elnézi a tévedéseket és gyengeségeket, Schöpflin
meg tud bocsátani. Csodálatosan fiatalok. Mikszáth közvetlensége, minden
ötlete, frissessége, bizonyos fajta örök fiatalság. Schöpfliné örökös fejlődés,
átalakulás, megértés. Mikszáth megbízhatósága megfigyelés és tapasztalat,
Schöpfliné kiforrottság és tisztaság. Megértők. De amit Mikszáth megért, arra
titkosan rákacsint, titkot oszt meg, Schöpflin megértése éppen minden titok
kifordítása: legyen a szó, a gondolat és a világ átlátszóvá, mint a legősibb
formula, a kezdet és a vég képlete. Ahogy Schöpflin megírja Mikszáthot, végig
ilyen hasonlóságok és ellentétek villóznak: a parttalanság partok közé kerül,
az élő, lüktető szó halmazállapotot változtat, a rend kristályformájába
költözik.
A
szeretet elfogódottságával írok róluk; a szeretet a legmagasabb igényesség és
az elfogódottság a legigazibb mérték.
*)
Schöpflin Aladár Mikszáth-könyve. - Franklin.
(Forrás: Nyugat 1941. 4.
sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése