Szerb Antal: A sárgavirágos leány - Kolozsvári Grandpierre Emil regénye – Franklin - könyvismertetés

Grandpierre már előző regényével, az Alvajárók-kal letért a realista regény kitaposott útjáról. A megszokott utat elhagyni általában merészség - és magyar regényíróinkról sok minden szépet és jót el lehet mondani, csak éppen a formaújító merészség igen ritka bennük. Grandpierre kísérlete már csak ritkaságánál fogva is becses.

Hogy mi a művészi cél, amely felé törekszik, már előző regényéből is kitűnt: nem a nyers valóságot adni, hanem annak vizionált mását, amint a lélekben él. Ez a vízió nem él mindig és minden lélekben; csak azokéban, akik képesek kiszakadni az okok és célok logikus rendjéből. Akik képesek arra, amit régi német misztikusok Entwerden-nek neveztek: képesek annyira „meztelenek” lenni, hogy a dolgok belső tartalma közvetlenül érje őket, nem pedig az oksági kapcsolatok és a gyakorlati szempontok fénytörő és hőszigetelő rétegén keresztül, mint a mindennapi életben. Más ember elintézheti a dolgokat a „hasznos” vagy „haszontalan”, „szükséges” vagy „szükségtelen” jelzővel, őbennük ugyanaz mindjárt érzelmi velejárót kap, édes, keserű, riasztó vagy megnyugtató lesz. Ez az érzelmi hullámzás az ilyenfajta regény voltaképpeni tartalma.

Grandpierre új regényében, A sárgavirágos leány-ban még egy lépéssel továbbmegy. Az érzelmi tartalmakat, amelyek az Alvajárók-ban a dolog természeténél fogva még kissé lazán, „juxtapozícióban” álltak egymás mellett, akárcsak egy verseskötetben, most egyetlen láncra fűzi fel és merész paradoxon gyanánt ez a lánc egy detektívregény meséje. Keresi a „legyőzött nehézséget”: kiválasztja azt a műfajt, amely rangjánál és hangulatánál fogva legtávolabb áll mondanivalójától, hogy a kettő egyesítése annál bravúrosabb legyen. Az ember riadt izgatottsággal lesi végig a regényen, vajon sikerül-e az írónak, amit akar. És a detektívregény fordulatos kibontakozásánál is meglepőbb, hogy a különös formai kísérlet sikerül: végig tudja vinni a detektívregényt, a szálak összebogozódnak és kibogozódnak, amint illik, anélkül, hogy egy pillanatig kilépne a vizionárius alaphangulatból.

E munkát természetesen nem lehet azzal a mértékkel mérni, mint a realista regényeket. Emberei szükségképpen "kivételes" emberek, akikkel kivételes dolgok történnek. Nem lehet azzal mérni, hogy vajon történik-e ilyesmi Pesten. Pesten ilyesmi nem történik. Az a világ, ahol Grandpierre emberei élnek, a közvetlen lelki tények országa, csak látszólag lokalizálható valamely városhoz. Tulajdonképpen túl van valami nagy üvegfalon, valami fantasztikus és lankadt akváriumban, egy világban, ami van is meg nincs is. Hogy van-e, azt csak szubjektív utána-éléssel lehet eldönteni; lélektani törvényeket nem lehet rá alkalmazni, nem lehet azt mondani: „ez csakugyan így szokott lenni”.

Az ember, akinek meztelen lelkét a dolgok közvetlenül súrolják, elsősorban azt éli át, hogy a világon olyan összefüggések vannak, amelyeket a többi ember nem is sejt. Grandpierre regénye a detektívregény szimbolikus formájában ezt az összefüggés-élményt fejezi ki szépen és szuggesztíven: a sárgavirágos leány sok ember életében játszik döntő szerepet és sorsukat összekapcsolja; nem „szimbólum” a szó régibb értelmében, hanem ő maga a testet öltött titokzatos Összefüggés.

Grandpierre Emil nyelvi és stiláris szempontból tökéletesen felvértezve vágott neki a nehéz feladatnak. Stílusáról nem lehet elég jót mondani, a legkülönb magyar prózák közé állítanám. Gazdag, lírai és mégis hisztériátlan, plasztikus, tárgyilagos. Mondatainak fájdalmasan el-elakadó ritmikus tagoltsága itt-ott eléri a legfőbb mestert, Krúdy Gyulát is.

(Forrás: Nyugat 1941. 4. sz.)