Borka Géza: Karácsonyi történet

GIACOMO FAVRETTO: A kis halott

A kis Púpos Laci egy szegény favágónak a fia volt. Kint laktak a város végén egy rozzant házikóban és szegények voltak, mint a templom egere. Lacinak volt még otthon három kis testvérkéje. Anyjuk, szegény, beteges volt, dolgozni nem bírt. Olyan gyenge volt, hogy mire a kis ebédecskét megfőzte, alig bírt állni a lábán. Az apjuk favágó volt az egyik fatelepen. Sokat dolgozott; reggeltől késő estig vágta a fát, de olyan keveset fizettek érte! Nem volt korcsmázó ember, mindig a szegény családjára gondolt. Fájt a szíve, hogy itt a tél és nem vehet meleg ruhát, kis csizmát a gyermekeinek!

A kis Púpos Laci igen kedves és jó gyerek volt. Már a harmadik elemibe járt. Okos barna szemei csillogtak az értelemtől. Ő volt a legokosabb fiú az osztályban. Elnyűtt, foltos ruhácskája volt, de a szíve nagy, az esze gyémánt. Púposnak azért hívták, mert, hát mert púpos volt a szegény. Így született. Arca sápadt volt; mitől is lett volna piros? Hiszen olyan ritkán lakott jól és akkor sem kapott igazán tápláló eledelt! Tejet, puha jó husikát, jó zsíros húsleveseket jóformán alig látott! Egy kis krumplileves és egy falat száraz kenyér: ez volt a mindennapos ebédje. Vézna is volt szegény, mint a bot és hozzá még púpos is...

... Jött a Karácsony. A gyerekek az osztályban már hetekkel azelőtt boldogan sugdosták egymás közt, hogy melyik mit vár a Jézuskától. Egyik szép meséskönyvet, a másik egy új ruhát, a harmadik bélyegalbumot, a negyedik játékot: mindegyik várt valamit, várt boldogan, sok-sok örömmel. Csak a szegény Púpos Laci nem várhatott semmit... Neki nem lesz krisztkindlije; náluk még karácsonyfa sem lesz: kell a pénz orvosságra az édesanyának, hiszen annyira köhög!

De azért a szegény Púpos Laci is örült a Karácsonynak! Milyen szépek az utcák úgy karácsony felé! Milyen fényesek a kirakatok! Mennyi szép játék, mennyi gyönyörű képeskönyv van ilyenkor a boltokban! A bazár kirakata olyan, mint a tündérek kincseskamrája! Tündöklő, gyönyörű, ezerféle holmi kápráztatja a szemet és dobogtatja a szíveket; és mennyi szép autó száguld az út közepén!

Autó! Milyen szép az autó! Két nagy lámpása mennyire megvilágítja az utcát, amint száguld! Oly puhán suhan el az utca közepén, mintha a kerekei nem is érnék a köveket. A sofőr milyen büszkén és milyen ügyesen kormányozza a csodás gépezetet! A kis Púpos Laci csillogó szemmel nézte az autókat. Istenem, csak egyszer, csak egyetlen egyszer ülhetne egy autóban, csak félóráig, vagy legalább egy percig! Milyen jó lenne száguldani, repülni benne, amint a gumikerekek és a rugók puhán ringatják minden zökkenőnél! Nem akart ő ott hátul ülni az üvegajtós párnás kocsiban, csak ott elül a sofőr mellett és közelről nézegetni a fényes fogantyúkat, az apró villanylámpákat, vagy lehunyt szemmel élvezni a zajtalan suhanást, száguldást!

A szegény kis Púpos Laci sohasem gondolt annyit az autókra, mint épp most, karácsonyeste. Talán, mert most különösen gyorsan száguldottak, vagy talán mert valamit érzett?...

Bement a templomba. Jézuskával akart beszélgetni. Meg akarta neki mondani, hogy milyen beteg az ú anyukája és meg akarta őt kérni egy imádságban, hogy gyógyítsa meg szegény beteg anyukáját. Letérdelt az egyik oltár előtt:

„Kis Jézuska, megint eljöttem hozzád, hogy eszedbe juttassam az én beteg anyukámat! Annyit köhög és mindig olyan fáradt! Gyógyítsd meg őt, hogy ő is tudjon dolgozni; akkor nem leszünk olyan szegények.”

Megint eszébe jutottak az autók. Nem tehetett róla, de még a templomban is arra gondolt, hogy milyen szépek azok a gyors kerekű, fényes autók! Egyszer csak azon vette magát észre, hogy azért imádkozik, hogy a Jézuska küldjön neki egy autót. Csak egy félórára, csak egy percre!...

Kiment a templomból. Már egész sötét volt. Az üzleteket már zárni kezdték. Sietett hazafelé, hiszen már régen otthon kellene lennie. Elkezdett szaladni. Jó is volt, hogy szaladt, legalább nem érezte a hideget.

Egy saroknál át akart szaladni az utca túlsó oldalára. Az út közepén megcsúszott és elesett. Mi ez, Szeme előtt valami fényes ragyogás villant fel, zűrzavaros kiáltozást és tülkölést hallott, de se nem látott, se nem hallott tisztán, mert valami rettentő fájdalom szorította a mellét. Majd megfulladt és felkelni nem tudott. Emberek hajoltak föléje, felemelték, szóltak hozzá, kérdezgettek tőle, de ő felelni nem bírt, gondolkodni sem tudott, csak sírni, sírni szeretett volna, mert nagyon fájt valami a mellében. A feje szédült és majd megszakadt a tüdeje, mikor lélegzetet vett... Elvesztette az eszméletét...

... Egyszerre csak magához tért. Felnyitotta a szemeit. Mi ez? Hol van ő? Valami puha ringás ringatja szelíden és a fényes üvegek mögött gázlámpák és ablakok suhannak hátrafelé. Egy úr ült mellette és aggódva nézte őt.

- Jobban vagy, fiacskám?

A kis Púpos Laci megszólalt: - Hol vagyok?

Az aggódó nézésű úr így felelt: - Az autómban ülsz kisfiam, most viszlek be a kórházba, megnézzük, nincs-e valami bajod. Az egyik kerék keresztül ment rajtad.

Ezt már nem is hallotta a kis Púpos Laci. Csak annyit értett meg belőle, hogy autóban ül! Ő autóban! Szája mosolyra húzódott és boldogan susogta: - Autó, autó! – Most már nem is érezte a fájást, az arcán az öröm ragyogott...

Még akkor is mosolygott, mikor az autó megállt. Még akkor is mosolygott, mikor a fehérköpenyes orvos kiszaladt és megfogta a kezét. Még akkor is mosolygott, mikor leemelték a puha ülésről és az orvos csak ennyit mondott: - Szegény kis gyerek, úgy látszik, boldogan halt meg...

(Forrás: Napsugár – I. évf. 1. sz. 1927. jan.1.)