Baja Mihály: Debreceni diákélet

- A Kollégium négyszáz éves évfordulóján a régi diáktestvéreknek küldöm –

Ős Debrecennek párja nincsen

A földgolyóbison sehol,

Amikor még a Piac utcán

Jó „Kis Vasút”-ja zakatol.

Összeborult akácok árnyán

Lohol a Nagyerdő fele,

Füstöl, pöfög, pedig csak egy kis

Kocsit vitt, az se volt tele.

Diákmennyország volt a város!

Ha rája visszagondolok:

Még most is bizsereg a vérem,

A szívem hangosan dobog.

Pedig én is szegény diáknak

Jöttem, amint sodort a hab,

Mégis a vén Kollégiumban

Én voltam a legboldogabb.

Fönt, a hűvös „Pannóniá”-ban

Fészkeltem, mint „bagoly”-diák,

Csillagot is rúgattak vélem

Álmomban a víg cimborák.

Akkor nyíltak az őszi rózsák,

A „kápsálás” ideje volt,

Száz lányos házba bekopogtam,

Szívemben száz madár dalolt.

A Cétusok komor zugába

Derűt a vígság napja vitt:

Bicskáztuk egytestvériséggel

A sok jóféle hazait;

Hozzá borocskát a javábúl

Kemény bá’ „Kis Pipá”-ja ád...

Ahol de jó volt megfejelni

A konviktusi vacsorát!

És jött a május! A virágok

Már nyiladoztak szerteszét

S a Cétusok köztársaságát

Némítja halkuló beszéd,

Ki, a Nagyerdő fái közé

Repült a lelkünk, vitt a vágy...

Pedig még Strandja, Tója nem volt:

Volt nefelejcs és gyöngyvirág.

S volt majális a vén „Dobos”-ban

S aki legény volt, mindahány

Táncosnak állt délceg magyarban

S megannyi Dócista leány.

Az volt a tánc! Nem ami mostan

Vicsorgat szekszepilt, agyart:

Rózsafüzérbe fonva jártuk

A palotást, a körmagyart.

S ha már tikkasztott a melegség:

Kollokvium, zsidó, görög...

- Kerüld a Parnasszust, ha rajta

Zeüsz haragja mennydörög –

Öreg Füvészkert labirintje

Ölelt, mint egy hűs kerevet,

Ki kikopott a Konviktusból,

Pörcöt, szalonnát ott evett.

Hej, szép idők, hol, merre vagytok?

S ti régi, kedves cimborák,

Akikkel ittuk Sestakertnek

Bicskanyitogató borát?

Gacsos volt a csizmája sarka

Görömbeynek - most is az -,

De lelke tűz, pedig fejére

Jó hatvan esztendő havaz.

A szűkös hónapokra megjött

A várva várt „Legáció”.

De már akkorra levitézlett

Az egész generáció!

S mint harmattól a fű: megéledt

Újból a lelkünk, kék az ég!

Hullt a garas az üres zsebbe

S szívünkre a dalok, regék.

Hej, nagy úr volt a Kontrasciba,

De még nagyobb a Szénior,

De mind a kettőnél nagyobb volt

A barátság, a dal, a bor.

S kinek a szíve csordultával

A pohara is megtelik:

Attól a szigorúságtól

Kimaradhattál reggelig.

Buda Károly egy Zenedébe

Járó kislánynak udvarolt

Remény nélkül, mivel szegénynek

Kopottas a kabátja volt.

Nehogy itt a világi hívság

Legyőzze majd a szív szavát:

Köpeczy Karcsi új kabátját

Ráadtuk s győzött – a kabát!

Kossuth apánk szegedi szobrát

- Szabadság szimbóluma volt –

Azzal gyalázta meg a német,

Hogy róla koszorút rabolt.

Nosza, a nagy ribillióra

Kigyúlt a sok diákkebel

S a háznagyságú koszorúnkat

Gyalogháton cipeltük el.

Kántus-iváskor a borocskánk

Úgy éjféltájra elkopott,

Nosza, sürgős elutazásra

Fóris Lajos indul legott.

A vén kapus kibocsátotta,

„Lekéstem” szólt, hogy visszajött

S a kuffer alján egy kulacs bor

Lapult a szennyesek között.

Ma sem tudom, hogy szép idillünk

Nyilvánosságra hogy jutott,

De Tudós Erdős Józsi bátyánk

Reggelre már mindent tudott.

Ő volt az ifjúság barátja,

Hisz ő is volt egyszer diák,

Mosolygott, amikor beírta

A szigorú abszenciát.

(Forrás: Debreczeni Képes Kalendáriom 1939., 39. évf.)