Könnyfakasztó álom... Messze jár a lelkem,
Messze idegenben, az orosz nép földjén,
De nem a szép rónák vadvirágos zöldjén,
Vagy a lombos erdők hűvös árnyékában!
nem ott szövik álmom... Szomorú itt minden
Vad Szibériában.
Reszketve, figyelve, didergő hidegben,
Zajtalanul, félve bántaomat hordom,
Míg hangot nem hallok: „Szomorú a sorsom!”
... Ismerős ez a hang, mint a rét virága...
- Szomorú a sorsa a magyar honvédnek
Vad Szibériában.
Ez is ottan harcolt, hol a halál táncolt,
Ő is ottan küzdött, hol az ágyú dörgött,
Sebesült szenvedett s a haldokló hörgött.
S bár hős oroszlán volt minden csatájában,
Leszaggatták róla vitézségi érmét
Vad Szibériában.
Belenéz a fehér, csillogó világba,
Belesír a szélvész zúgó búgásába,
Téli fagyban meleg könny ül az arcára
S tehetetlen, rongyos, kifosztott voltában
Hazájáért remeg, fél a vitéz honvéd
Vad Szibériában.
Vergődik a lelkem!... Nem tudom már nézni
E szomorúságot... Vissza! vissza innen,
Hol a szabadságnak vadvirága sincsen,
Hol az örömnek sincs hajnalhasadása!
S visszasuhan lelkem könnyezve, remegve
Szép Magyarországra!
(Zalai Közlöny 54. évf. 1. sz. 1915.jan.4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése