Sárgul a lomb. Bágyadt napsugár hull
A virágok hervatag kelyhére, -
Miként bucsuzó, szerelmes ifju,
Bútól halvány lánykája keblére:
(S míg bucsuznak szótlanul, aközben
Harmatköny gyöngye ragyog, szemökben.)
Csöndes a táj. Lomha felhők úsznak
- Száz alakba öltözvén – az égen.
Valami láthatlan szellem, mintha
Gyér fátyolt szőtt volna át a légen.
Minden hallgat... és e hallgatásban:
Fájdalom s kimondhatlan varázs van!
Hol nem régen még a pitypalaty szólt:
Letarolva éke a mezőknek;
A réteken – virág helyett – kóró
A zörgő haraszt válták fel a zöldet.
Kalásztenger helyén sárga tarló:
Pusztává tett mindent kasza, sarló!
Nem hallszik bús szava a kakuknak;
Pajzán gyermek nem felesel vele.
Illat s dal helyett a lég szanaszét
Hosszu pókhálószálakkal van tele.
A szorgalmas méh is belefárad:
Mézet szivni míg virágra szállhat!
A fülmilét sem hallani többé;
Nem csattog már... minek is dalolna!
A pacsirta elnémult... egy hang nincs,
Mire a sziv érzőn feldobogna!
Készül hosszu utjára a fecske:
Csoportokba gyülvén nagy fecsegve.
Amott – egy közeli erdőségnek –
Csapatonként vadgalambok szállnak:
Tanyájukra megpihenni térnek;
Künn a tarlón, a mezőkön jártak.
Most lövés hallszik; s rá, valamennyi
Fölriad... nem tudva: merre menni?
Távolabb – szélén a láthatárnak –
Csókák, hollók s varjak serge károg;
Majd fönn, majd lenn – felhőt képzelőleg –
Éktelen lármát csapván kóvályog.
Egyszerre, több csapatra szétválnak,
S a tengeri földeken megszállnak.
Pásztorfiuk vad kiabálása
Lakmározásukból fölzavarja,
S nagy zúgással szárnyra kerekednek,
Egy részük erre, a más amarra;
Mig néhánya, harcias zajt ütve:
Rátámad egy egerésző ölyvre.
Itt-amott, hol az országut látszik:
Sebes forgószél indul, kavargván;
Az úti port s száraz falevelet
Vad szeszélylyel messze fölsodorván.
S én gondolom, amint végig nézem:
Mért nem visz el engem is?... miért nem?...
(Forrás: Udvarhelyi Híradó 1877. 40. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése