Gracia Darling 1815-1842
Anglia legészakibb részén, Northumberland grófság keleti
partjaival szemben fekszik egy szigetcsoport, melynek a hajózásra veszedelmes
szirtjei sok gyásznak és szerencsétlenségnek lettek már okozói. A szigetek
legnagyobb részén egy fűszál sem zöldül, mintha átok feküdne az idők
végtelensége óta szelekkel és hullámokkal küzdő komor bazaltsziklákon, s a
fölöttünk keringő sirályok bús sikoltása még kísértetiesebbé teszi kietlen
képét a sziklacsoportnak, amelynek összes lakói a Longston Island világító
tornyának őre és annak családja.
1838 őszének egy viharos éjszakáján a Forsfarshire nevű hajó
24 főből álló személyzettel és 39 Northumberlandba készülő utassal megrakodva,
élet-halál küzdelmet vívott a fékevesztett tengerrel, mikor az ijesztő
sötétségből hirtelen előtűnt Longston Island világító tornyának fénye. Ez a
fény, mely a honi partok közelségét jelezte, új erővel és bizalommal töltötte
el a csüggedőket, mikor az orkán a hajót elragadva oly hevesen csapta egy éles,
kiálló sziklához, hogy rajta a szó szoros értelmében ketté törött.
Az elemekkel való rettenetes küzdelem után végre sikerült a
matrózoknak egy csónakot szabaddá tenni, amelyben – miután a vihar átszállás
közben néhányukat elsöpörte – 9 embernek sikerült elhelyezkedni. Ezeket az
orkán a nyílt tengerre sodorta. Egy véletlenül arra haladó korvetta legénysége
megmentette őket.
Grace, a toronyőr leánya, álmából fölriasztva, aggódva
nézett ki a viharba, melynek zúgásán keresztül, mintha végveszedelemben forgó
emberek vészkiáltása hangzata feléje. Első percben maga sem tudta, nem
aggodalmaktól fölizgatott képzelete űzi-e vele játékát
csupán. Mindannyiszor, ha az Északi-tengeren oly gyakori
viharok félelmes erővel csapkodták a világítótorony falait, emberszerető szíve,
telve részvéttel azok iránt, kiket útban ért a pusztító orkán, nem hagyta
nyugodni és egyszer már éberségével nagy veszedelemnek lett az elhárítója.
Évekkel azelőtt, mikor egyszer megint tele aggodalommal a
viharos tengert kémlelte, a hullámok szeme láttára zúztak széjjel egy hajót a
sziklákon. Grace segélykiáltásaira ott termett apja és véletlenül a szigeten
időző bátyja, kik csónakon segítségükre sietve a hajótörötteknek, szerencsésen
megmentették őket.
A Forsfarshire katasztrófája éjjel 3 órakor történt és már
hajnalodott, mikor Grace figyelmeztette apját a hajótöröttek segélykiáltásaira.
Darling, a toronyőr, bátor ember volt, aki szívesen sietett a bajban levők
segítségére; de ezúttal Grace hiába könyörgött neki, hogy kísértse meg a
hajótöröttek megmentését. Darling ezen a végzetes napon az egyedüli férfi volt
a szigeten, és a haragos elemek tombolása még vadabb volt, mint máskor.
Őrültségnek tartotta tehát ilyen körülmények között kimerészkedni a fölbőszült
tengerre, csónakon, melyet úgyis mindjárt fölborítanának a hullámok, melyeknek
rettenetes erejével már gyermekkorában megismerkedett.
Egyszer, mint kisfiú, a házuk ajtaja előtt játszott, mikor
azon vette magát észre, hogy apja, aki előtte viselte a toronyőr tisztét, hirtelen
karjaira kapja, míg másik kezével anyját ragadja meg, és futni kezd velük. Egy,
az eddiginél hatalmasabb hullám közelgett a szigethez, irtózatos erővel söpörve
el a világítótornyot a melléje épült lakóházzal együtt. Ha az idősebbik Darling
csak egy pillanatig késik, vagy nem jól választja a menekülés irányát, ott
vesznek ők is valamennyien.
Nem gyávaság, csupán okosság volt az, ami a veszedelemhez
szokott férfit visszatartotta attól, hogy életét kockára tegye a siker minden
reménye nélkül.
Aki valaha lenn időzött az Adria partjain, láthatta, hogyan
menekülnek a kisebb járművek sirokkó közeledtére a biztos kikötőkbe, s
hallhatta, hányszor válik végzetessé egy közepes vihar a csónakon vagy bárkán
kint rekedtekre, pedig az Adria legnagyobb háborgása az Északi-tengeren tomboló
orkánokhoz képest csak olyan, mint a gyermek haragja az óriás dühe mellett.
De Grace nem hallgatott apja ellenvetéseire; ő csak a
vészkiáltást hallotta, melyet a kétségbeesés küldött feléje a vihar szárnyain.
A leány rábeszélésére végre beleegyezett az apa, hogy együtt megkísértsék a
lehetetlent. Miközben a csónakot vízre bocsátották, a toronyúr felesége
szemrehányóan kiáltotta leánya után: „Grace, ha apád nem tér vissza, átkozni
foglak, amíg élek.”
De Grace a nyomorultak segélykiáltásaitól nem hallotta anyja
átkait.
Mikor a hajnal első sugarait küldte a szomorú éjszakába, a
hajótöröttek örömujjongva üdvözölték a közelgő csónakot, aggódás és remény közt
nézve, hogyan temetkezik el és hogyan tör újra előre a hullámhegyek között.
Amint a lehetőségig közel fértek a veszedelmes szirtekhez, a
férfi kiugrott a sziklára, a leány pedig erőteljes evezőcsapással messze
visszaevezett a tengerbe.
Gracia Darling 1815-1842
Most következett a föladat legnehezebb része. Nemcsak hogy
egyedül kellett a leánynak megbirkózni a haragvó elemekkel, egész hidegvérét és
számító okosságát harcba kellett vinnie, mert egy pillanatnyi ijedtség, egy
hibás mozdulat semmivé tehette őt a csónakkal, apja és a hajótöröttek
menekülésének egyetlen eszközével együtt.
A szerencsétlenek örömének látása új erőt öntött belé,
úgyhogy nagy ügyességének sikerült a szinte lehetetlen: baj nélkül a végzetes
szikla közelébe férkőzött és apja egymás után emelhette a csónakba a
megmenekülteket.
A hajótöröttek között volt egy asszony, Mrs. Dawson, ki két
kisgyermekét magához szorítva küzdötte át a rettenetes éjet, egy pillanatra se
bocsátva le őket fásult karjairól; pedig akiket a halálfélelem önkívületében is
úgy őrzött, két élettelen kis tetem volt már csupán.
Az utat vissza, Longston Islandra szintén baj nélkül tették
meg. Grace elszántsága és bátorsága kilenc, kínos halálra szánt embert adott
vissza az életnek.
Az elátkozott sziget hősnője 23 éves, rendes növésű, szép
leány volt, aki gyakran betegeskedett, s akinek külseje nem árulta el az erőt,
mely fiatal karjaiban rejlett. De nemcsak testi ereje miatt érdemelt bámulatot,
hanem főként a szellemi tulajdonságokért, melyek lehetővé tették neki ezt a
szinte lehetetlennek látszó tengerészbravúrt.
Önfeláldozó bátorsága, önuralma, hidegvére a veszéllyel
szemben, ügyessége, mely diadalra segítette a dühöngő elemek ellen, az egész
világ csodálatát vívták ki számára.
Az angol nép büszke volt honfitársnőjére. A királynő és
környezete ajándékokkal, egyesületek és magánosok hízelgő üdvözletekkel
halmozták el. Költők, festők, szobrászok siettek örökéletűvé tenni Grace
Darling dicsőségét, és egy tekintélyes pénzösszeg, a szegények filléreiből és a
gazdagok aranyaiból összegyűjtve, fejezte ki a nemzet elismerését.
Grace csak négy esztendővel élte túl a napot, mely annyi
dicsőséget szerzett neki. Nevét a történetírás oda helyezte, az őt megillető
helyre, Anglia nagy asszonyainak nevei közé.
Egy véletlen napfényre hozta Grace Darling kivételes
tulajdonságainak kincseit; de ki tudja hány, az övéhez hasonló értékes asszonyi
élet múlik el az emberiség örök kárára, anélkül, hogy valaha tért és alkalmat
talált volna képességei érvényesítésére. Pedig ki állíthatja, hogy nem volna
szerencse a társadalomra nézve, ha ők ülnének olyan részeges, sikkasztó,
megvásárolható, lelkiismeretlen emberek hivatalaiban, akiknek minden előnyük
abból áll, hogy ők – férfiak.
Körülbelül 10 év előtt történt, hogy egy felhőtlen nyári
délutánon az „Ilka” kirándulókkal tömve indult Abbáziából Fiúméba. A tenger
tükre sima, szellő csak annyi, hogy kellemesen enyhítse a Kvarnero fölött
ragyogó nap tüzét. A teljes biztonság érzetében, élvezve a kirándulás örömeit,
gondtalanul csevegő csoportokba verődve ültek a szorongásig megtelt hajón
papok, nászutazó párok, gyermekek séta közben szedett virágokkal megrakodva,
férfiak, asszonyok a társadalom minden rétegéből. Néhány fiatalember egy
csinos, feltűnően üde, piros arcú varróleányka körül csoportosul. Tiszta,
csengő kacagása minduntalan kihallatszik a beszélgetők csoportjából.
A hajó már ott van a kikötőben, már befordul a móló felé,
mely tele van türelmetlen, hozzátartozóik érkeztét váró sétálókkal, mikor egy
hatalmas lökés rázza meg a hajó minden porcikáját, olyan recsegés és ropogás
között, hogy a rajta ülőknek az az érzése támad, mintha a világ omlana össze
körülöttük.
Az Ilka nekiment egy másik hajónak, és hatalmas léket kapott
az oldalába. Sírás és káromkodás mindenfelé. A kis varróleány arca most olyan
fehér, mint a kréta, ajkai mozognak, de nem tud szólni, keze-lába remeg, de nem
tud felállni, és egy lélek sincs többé mellette. Egy fiatalember hülyén maga
elé meredve, egyik lábáról a másikra tipegve, a legteljesebb gyámoltalanság
kifejezésével motyogja: „Süllyedünk, süllyedünk.” Anyák rémülten szorítják
magukhoz gyermekeiket. A néhány nő, ki még öntudatnál van, a férfiak felé
tekint segélyt keresve, de azok is valami ijesztően merev, halálos iszonyattal
teli pillantással néznek maguk elé, vad tekintetük kiabálni látszik: „Nincs
remény, nincs menekülés.”
A hajó, melynek belseje úgyszólván egyetlen helyiségből áll,
néhány másodperc alatt megtelik vízzel, melynek súlya ijesztő és zsákmányára
törő fenevad ordításához hasonló zúgás közt húzza lefelé. A férfiak keresztül
gázolva a sírógörcsben vonagló asszonyokon, úszással próbálnak menekülni, de a
süllyedés okozta forgatag magával rántja őket is. Az egész rémes jelenet néhány
perc alatt játszódik le a parton várakozók szeme láttára.
Az egész rettenetes szerencsétlenségnek pedig nem valami
elkerülhetetlen elemi csapás volt az okozója, hanem csupán az a körülmény, hogy
a kapitány, a jó bor lévén a gyengéje, ismét a kelleténél mélyebben talált a
boroskancsóba nézni, és borközi állapotban nekiment egy szemközt jövő gőzösnek.
A kevés számú megmenekültek között volt a kapitány is, aki a
hideg vízben hirtelen annyira kijózanodott, hogy a partra tudott úszni.
Ehhez a két jelenethez kevés fantáziával hozzá lehet
képzelni egy harmadikat.
Ha elő lehetne varázsolni a föld alól a hőslelkű angol
leányt és az Ilka kapitányát, az egyiket a sírból, a másikat a pincéből, ahol
nyugdíjaztatása óta szokta unalmát borba fojtani, és ha mindketten egy-egy hajó
parancsnoki hídján megjelennének valamely kikötőben, épületes látvány lenne,
hogyan tódulna mindenki az asszonykéztől kormányzott hajóra, és hogyan maradna
üres ezé a kiváló férfiúé.
Az Ilka szerencsétlenül járt utasaira nézve kevés
vigasztalást rejthetett az a gondolat, hogy egy ahhoz a dicső nemhez tartozó
ember süllyesztette el őket, mely Wagnert, Shakespeare-t, Dante-t stb. adta a
világnak. Rájuk nézve mindenesetre jobb lett volna, ha életük biztonsága egy
asszony kezében van, aki nem lángész, de aki – józan.
(Forrás: A nő és a társadalom, 1912. 6. évf. 3. sz. 47-48.
p.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése