Mamai Francet, az öreg sípos, aki időnként eljön hozzám esti
beszélgetésre, forró bor mellett mesélt tegnap este egy kis falusi drámát,
amelynek egy malom volt a tanúja, vagy húsz évvel ezelőtt. Az egyszerű ember
elbeszélése szívembe fogózott, s most megpróbálom elmondani, úgy, amint
hallottam.
... A mi vidékünk, jó uram, - mondta a vén sípos – nem volt
mindig ilyen kihalt és daltalan, mint ma. Régen nagyban folyt itt az őrlés és
tíz mérföldnyi környékről idehozták a majorosok a gabonájukat... A halmokon, a
falu körül, szélmalmok ágaskodtak. Jobbra is, balra is csak vitorlákat láttunk,
amint kergette őket a fenyveseken átvágtató északnyugati szél; az uton
zsákokkal megrakott csacsik serege térült-fordult; és gyönyörűség volt egész
héten át hallgatni a dombon az ostorpattogást, a vitorlasuhogást, a
molnárlegények: Gyi-hó-ját!... Vasárnaponként csapatostul mentünk a malmokhoz.
A molnárnék, csipkézett vállkendőjükkel, arany keresztjükkel szépek voltak,
mint a királynők. Én vittem a sípomat, korom éjszakáig táncolták mellette a
farandolet. Ezek a malmok ott, látja? – megvidámították és felgazdagították
vidékünket.
Szerencsétlenségünkre, a párisi franciáknak az a gondolatuk
támadt, hogy gőzmalmot építenek a tarasconi országúton. Minden tetszik, ami új!
Az emberek rászoktak, hogy a gőzmalmokba viszik gabonájukat s a szegény
szélmalmok munka nélkül maradtak. Egy darabig még próbáltak birkózni, de a gőz
volt az erősebb s óh, jaj! egyiknek a másik után kellett bezárni... Nem jöttek
többé a csacsik... A szép molnárnék eladták aranykeresztjüket... Vége volt a
farandolenak!... Hiába fújt az északnyugati szél, nem moccantak a vitorlák...
Aztán egy napon a község sorra lebontatta ezeket a rokkant épületeket s
helyükön venyigét és olajfát ültetett.
*
Cornille mester régi molnár volt, hatvan évet élt le a liszt
között és ölni tudott a mesterségéért. A gőzmalmok megőrjítették. Egy hétig
futkározott a faluban, bujtogatott
mindenkit s teli torokkal kiáltozta, hogy meg akarták mérgezni Provencet
a gőzmalmok lisztjével: „Ne menjetek oda” – mondogatta, „ezek a gazok gőzzel csinálják a lisztet s az
az ördög találmánya, én pedig az északnyugati és északi széllel dolgozom, s ez
az Isten lehelete...” S egész csomó ilyen szép szót talált a szélmalom
dicséretére; de senki sem hallgatott rá.
Feneketlen dühében aztán bezárkózott a malmába az öreg, s
egyszál magában éldegélt, mint a vadállat. Nem tűrte meg maga mellett unokáját,
Vivettet sem: egy tizenöt éves gyermeket, akinek szülei halála után senkije sem
volt a világon nagyapján kívül. Szegény kislánynak magának kellett megkeresnie
a kenyerét; hol itt, hol ott szegődött be, majorokba, aratásra, selyemhernyók
mellé vagy olajszedésre. És mégis úgy látszott, hogy nagyapja nagyon szerette
ezt a gyermeket. Gyakran négy mérföldet gyalogolt napsütésben, hogy
meglátogassa a majorban, ahol dolgozott; s mikor mellette volt, órák hosszat
nézte sírdogálva...
A vidék szentül hitte, hogy az öreg molnár fösvénységből
küldte világgá Vivettet; és nem vált becsületére, hogy unokája majorról majorra
kóborolt, s tűrte a szolgálat durvaságait, a szolgálóleányok minden
nyomorúságát. Azért is nagyon megrótták Cornille mestert, hogy bár jó hírben
állt s addig megbecsülte magát, most mint valami csavargó mezítelen lábbal,
lyukas sapkában, rongyos ruhában járt-kelt az utcákon... Bizony,mi öregek
szégyenkeztünk miatta, mikor láttuk vasárnaponkint, hogy misére megy. És
Cornille mester érezte ezt; nem is mert a mesterek padjába ülni. Hátul maradt a
szegényekkel, a szenteltvíz-tartó körül.
Valami titokzatos dolog volt Cornille mester életében. Senki
sem vitt már régóta a faluból gabonát hozzá s mégis cigánykerekeztek a
vitorlái, mint azelőtt... Esténkint összeakadtunk vele az országúton; hajtotta
nagy lisztes zsákokkal terhelt szamarát.
- Jó estét, Cornille mester! – kiáltottak rá a falusiak. Még
mindig megy a malom?
- Mindig, gyermekeim – válaszolt az öreg vidám arccal. Hál’
Istennek van elég dolgom!
Ha kérdezték, hogy hol a manóba talál annyi munkát, ajkára
nyomta az ujját nagy komolyan: „Csitt!... külföldre dolgozom...” Sohasem tudtak
többet kihúzni belőle.
Arra nem is mertünk gondolni, hogy a malomba bekukkanjunk.
Még a kis Vivette sem tette be oda a lábát...
Ha arra mentünk, csak a mindig zárt ajtót láttuk: a hatalmas
vitorlák folyton forogtak; elől az öreg szamár legelészett a gyepen, az
ablakpárkányon egy nagy sovány macska sütkérezett a napon és haragosan nézett
ránk.
Mindezen valami titok érzett és sok szóbeszédet hajtott.
Mindenki a maga módja szerint magyarázta Cornille mester titkát, de általában
az a hír szállt, hogy ebben a malomban több a pénzes, mint a liszteszsák.
*
Idővel mégis minden kiderült. Íme hogyan:
Amint egy szép napon a fiatalság táncolt a sípom mellett,
hát észrevettem, hogy a legöregebb fiam meg Vivette egymásba szerettek. Igazat
szólva nem haragudtam érte, mert Cornille mesternek még ezek után is becsült
volt a neve nálunk s magam is gyönyörködtem volna, ha látom, ha ez a kis veréb
a házamban ugrál. Szerettem volna, hogy hozzák rendbe hamarosan a dolgukat,
felmentem hát a malomhoz megbeszélni az öreg apával. Óh, a vén boszorkány! El
sem hiszik, hogyan fogadott! Nem bírtam rávenni, hogy kinyissa az ajtót. A
kulcslyukon át mondtam el a szándékomat, úgy, ahogy tudtam... s amíg beszéltem,
ott volt az a hitvány girhes macska s prüszkölt a fejemre, mint egy ördög.
Nem is hagyta az öreg, hogy befejezzem mondókámat, gorombán
rám ripakodott, hogy menjek a – sípomhoz s ha szeretném hamarosan házasítani a
fiamat, nézzek lányt a gőzmalomban... Gondolhatják, hogy felfortyant a vér
bennem a durva szavakra, de volt annyi eszem, hogy legyűrtem magam, otthagytam
a vén bolondot a malmával, mentem s vittem gyermekeimnek a rossz hírt...
Szegény báránykáim nem tudták elhinni; engedelmet kértek, hogy együtt
felmehessenek a malomba beszélni az öregapával... Nem tudtam megtagadni tőlük
és hopsz! már mentek a szerelmesek.
Éppen akkor ment el hazulról Cornille mester, amikor ők
felérkeztek. Az ajtót kétszeresen bezárta, hogy elment, de kint felejtette
létráját a jámbor öreg, - s a gyerekeknek mindjárt az a gondolatuk támadt, hogy
bemásznak az ablakon s megnézik: mi van ebben a híres malomban.
Csodálatos! A malom üres volt... Sehol egy zsák, sehol egy
gabonaszem, sehol lisztpor sem a falakon, sem a pókhálókon... Nem szállongott
az őrölt búza jó, meleg illata, amely megbalzsamozza a malmok levegőjét. A
mestergerendát por lepte s a nagy, sovány macska szunyókált rajta.
Az alsórész ugyanolyan siralmas és elhagyott volt: - egy
rossz ágy, pár rongyos ruha, egy lépcsőfokon darab kenyér s egyik sarokban
három vagy négy repedt zsák, gipsz és törmelék ömlött belőlük.
Ez volt Cornille mester titka! Ez a gipsztörmelék sétált
esténként az utakon, hogy megmentse a malom becsületét s elhitesse, hogy
lisztet őrölnek ott... Szegény malom! Szegény Cornille! A gőzmalmok régen
elvitték utolsó rendelőjét, folyton forogtak a vitorlák, de a malom üresen járt.
A gyerekek könnyezve jöttek vissza s mesélték, hogy mit
láttak. Majd meghasadt a szívem, amint meghallottam... Azonnal siettem a
szomszédokhoz, kevés szóval elmondtam a dolgot, s megállapodtunk, hogy rögtön
elvisszük Cornille malmába ami gabona csak van a házban... Mondtuk és már
csináltuk is. Az egész falu útnak indult, s gabonával, igazi gabonával
megrakott szamarak processziója jött ide fel!
A malom tárva-nyitva volt... Az ajtó előtt ült Cornille
mester egy gipszes zsákon; a feje a kezén; sírt. Épp most jött vissza és vette
észre, hogy bementek hozzá és megtudták szomorú titkát, míg távol volt.
- Szegény fejem! – mondogatta – nincs más hátra, meg kell
halnom... Meggyalázták a malmot.
És zokogott szívet hasogató zokogással, mindenféle névvel
becézte a malmát, beszélt hozzá, mintha élne.
Ekkor értek a malom elé a csacsik, mi pedig hangosan
kiáltozni kezdtünk, mint a molnárok szép idejében:
- Hó, malom!... Hó! Cornille mester!...
S már szorongtak a zsákok az ajtó előtt s itt is, ott is
szép vöröslő búza szóródott a földre...
Cornille mesternek elnyúlt a szeme. Öreg tenyerébe fogta a
búzát, nevetve-sírva mondogatta:
- Gabona!... Úristen!... Jó gabona!... Engedjétek, hadd
nézzem.
Aztán hozzánk fordult:
- Tudtam, hogy visszajöttök hozzám... Ezek a gőzmalmosok
mind tolvajok.
Diadallal akartuk bevinni a faluba:
- Nem, nem fiaim, legelőbb is meg kell etetnem a malmomat...
Mit gondoltok! Régen került valami a foga alá!
Mindnyájuk szemére könny lopakodott, amint láttuk az öreget,
hogy jobbra-balra sürög-forog, felönti a gabonát, vigyázza a malomkövet, a mag
pedig törik-zúzódik s finom lisztpor száll a mennyezetre.
De legyünk igazságosan magunkhoz is: ettől a naptól kezdve
sohasem hagytuk az öreg molnárt munka nélkül szűkölködni. Aztán egy reggel
meghalt Cornille mester, s az utolsó malom vitorlái sem forogtak több, soha
többé... Cornille meghalt, senki sem jött a helyébe. Mit akar, uram!...
Mindennek a világon van vége és tessék elhinni, hogy a szélmalmok ideje is
elmúlt, mint a rajnai hajóvontatóké, a vidéki parlamenteké és a nagyvirágos
kabátoké.
(Franciából fordította: Návay Béla)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése