Temetőben fejfák sora,
így múlik az ember kora...
Nevekkel díszített fák, kövek,
kik voltatok,hova lettetek?
Sorokban száz meg száz halom,
rájuk már vigyáz az égi oltalom...
Jönnek már az ásók,
a sirató asszonyok,
és csak jönnek sorban
a fekete gyászolók...
Miért sírtok?
Ne sírjatok!
Mi az, mit a fejfára írtatok?
Szeretnék szólni,
de nem tudok,
nem jön hang a torkomon.
Csak megy a fekete sereg,
zokogó asszonyok, síró gyermekek,
ismerős arcok, fájó tekintetek,
de hisz ismerem mindegyikteket!
Két férfi megy egymás mellett, némán,
halkan a bánatba borulván,
Kettő kit szerettem,
igazán és tisztán.
Ne sírjatok!
Látom már a fejfát,
Odaért a tömeg,
a mise hangja zendül,
sírnak a gyermekek.
A koporsót már leengedték,
tetejére a földet reáhintették.
de a két férfi szeméből
csak a könnyek záporoznak,
ajkaikon sorban imákat mormolnak.
Kezükben egy virág,
szép vörös rózsaszál,
S most már látom én is,
mi az, mi a fejfámon áll,
s mi az, mi e két férfinak
ily nagyon fáj:
"Szerettelek titeket."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése