Manuel G. Avendano promesa
Gyér világú lámpa pislog a szoba asztalán, már csak néha
lobog magasabbra a láng, hogy újra alászálljon, mint a haldokló, kinek szíve
feldobog egyszer utoljára.
Sápadt nő ül az asztalnál, előtte nyitott imakönyv hever,
szemei mereven nézik az apró fekete betűket, de lelke – úgy látszik – másutt
tévelyeg. Kínzó fájdalom kifejezése ül arcán s halvány, remegő ajkairól halk,
nehéz sóhaj röppen el, csillogó könnycseppeket csalva szemeibe.
Felrezzen minden kicsi neszre, vigyázva, figyelve az
elhangzó léptek zajára, összerázkódva a kapu gyérülő csikorgásaira; látszik,
hogy valakit vár s mégis összerezzen, ha lépteit véli hallani.
Az óramutató lassan kúszik odább, mintha ólomlábon járna.
Mikor aztán a nagy, hosszú mutató áthalad egyszer a körön, megszólal az óra,
belekongatva az időt a késő éjszakába.
Mindig csüggedtebb, fájdalmasabb vonások ülnek ki a sápadt
arcra, mindig nehezebben lélegzik a pihegő kebel s mindég sűrűbben hullanak alá
a barázdát vonó könnyek.
Nyomasztónak, tűrhetetlennek találja az egyedüllétet s
eszibe jutnak azok a verőfényes napok, mikor férje, mint vőlegény, árnyékként
követte minden léptét, hízelgő szavakat susogva füleibe, mialatt még fényes
haját lázas csókkal borította. Milyen fényesnek tudta akkor lerajzolni a jövőt,
melynek annyi boldogsága, csillogása,melege lesz minden árny, minden bánat
nélkül. Csak egy futó felhő sem lesz az égen, csak egy borús perc sem lesz
életökben; mint két epedő galamb élnek majd együtt, egymás szeméből olvasva ki
minden óhajt, minden kívánságot.
Nyáron a virágos mezőt barangolák be, felelevenítve régi
kedves emlékeiket s újra merész dobogásba tör ki majd a nyugodni kezdő szív...
Télen a kandalló lángja mellett ülnek majd. És most, midőn a
kapocs szentesítve, a szerelmesekből férj és feleség lett: eltűnt a verőfényes
jövő boldogsággal kiszínezett képe, hogy helyet adjon a sivár, lealázásokkal,
fájdalommal telt jelennek, melynek minden kicsi perce új bánatot, új kínt rejt
méhében a szenvedő, elhagyott nő részére. A férfi, aki nemrég annyi lázas
vallomással, széptevéssel halmozta el s alig látszott várni amaz üdvözítő
percet, mikor a világ előtt is magáénak vallhatja imádottját; pár rövid hónap
után üresnek találta az otthont, istenített leány szellemtelen köznapi
asszonnyá változott át; kiért kár volt az arany szabadságot feláldozni s
mindezen nem lehetett másképp segíteni, mint megrövidíteni az otthonlét idejét
s az órákat percekké tenni.
Az önérzetében sértett asszony tudja, hogy férje ott ül most
is üvegekkel terhelt asztal előtt fáradhatatlanul ürítve a csillogó poharak
tartalmát, mialatt talán sértő élceket farag az otthon könnyei közt epedő nőre,
ki elég dőre hazavárni az unalmas otthonba.
Mikor a szél megzörgeti az ablakokat, ijedve néz körül s
remegve várja, mikor nyílik meg az ajtó, hogy utat engedjen a mámoros férjnek.
Azonban a férj csak nem jön, míg az álom karjai közt feledi
a szegény, elhanyagolt nő bánatát s boldogan alszik, álmodozva hű szerelemről.
*
Az ideális női szív véghetetlenül tud megbocsátani, mert
szeretni is – véghetetlenül szeret.
(Forrás: Debreczen-Nagy-váradi Értesítő 1895., 45.sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése