2013. okt. 23.

R.D. – számomra ismeretlen szerző: Egyedül

Manuel G. Avendano promesa

Gyér világú lámpa pislog a szoba asztalán, már csak néha lobog magasabbra a láng, hogy újra alászálljon, mint a haldokló, kinek szíve feldobog egyszer utoljára.

Sápadt nő ül az asztalnál, előtte nyitott imakönyv hever, szemei mereven nézik az apró fekete betűket, de lelke – úgy látszik – másutt tévelyeg. Kínzó fájdalom kifejezése ül arcán s halvány, remegő ajkairól halk, nehéz sóhaj röppen el, csillogó könnycseppeket csalva szemeibe.

Felrezzen minden kicsi neszre, vigyázva, figyelve az elhangzó léptek zajára, összerázkódva a kapu gyérülő csikorgásaira; látszik, hogy valakit vár s mégis összerezzen, ha lépteit véli hallani.

Az óramutató lassan kúszik odább, mintha ólomlábon járna. Mikor aztán a nagy, hosszú mutató áthalad egyszer a körön, megszólal az óra, belekongatva az időt a késő éjszakába.

Mindig csüggedtebb, fájdalmasabb vonások ülnek ki a sápadt arcra, mindig nehezebben lélegzik a pihegő kebel s mindég sűrűbben hullanak alá a barázdát vonó könnyek.

Nyomasztónak, tűrhetetlennek találja az egyedüllétet s eszibe jutnak azok a verőfényes napok, mikor férje, mint vőlegény, árnyékként követte minden léptét, hízelgő szavakat susogva füleibe, mialatt még fényes haját lázas csókkal borította. Milyen fényesnek tudta akkor lerajzolni a jövőt, melynek annyi boldogsága, csillogása,melege lesz minden árny, minden bánat nélkül. Csak egy futó felhő sem lesz az égen, csak egy borús perc sem lesz életökben; mint két epedő galamb élnek majd együtt, egymás szeméből olvasva ki minden óhajt, minden kívánságot.

Nyáron a virágos mezőt barangolák be, felelevenítve régi kedves emlékeiket s újra merész dobogásba tör ki majd a nyugodni kezdő szív...

Télen a kandalló lángja mellett ülnek majd. És most, midőn a kapocs szentesítve, a szerelmesekből férj és feleség lett: eltűnt a verőfényes jövő boldogsággal kiszínezett képe, hogy helyet adjon a sivár, lealázásokkal, fájdalommal telt jelennek, melynek minden kicsi perce új bánatot, új kínt rejt méhében a szenvedő, elhagyott nő részére. A férfi, aki nemrég annyi lázas vallomással, széptevéssel halmozta el s alig látszott várni amaz üdvözítő percet, mikor a világ előtt is magáénak vallhatja imádottját; pár rövid hónap után üresnek találta az otthont, istenített leány szellemtelen köznapi asszonnyá változott át; kiért kár volt az arany szabadságot feláldozni s mindezen nem lehetett másképp segíteni, mint megrövidíteni az otthonlét idejét s az órákat percekké tenni.

Az önérzetében sértett asszony tudja, hogy férje ott ül most is üvegekkel terhelt asztal előtt fáradhatatlanul ürítve a csillogó poharak tartalmát, mialatt talán sértő élceket farag az otthon könnyei közt epedő nőre, ki elég dőre hazavárni az unalmas otthonba.

Mikor a szél megzörgeti az ablakokat, ijedve néz körül s remegve várja, mikor nyílik meg az ajtó, hogy utat engedjen a mámoros férjnek.

Azonban a férj csak nem jön, míg az álom karjai közt feledi a szegény, elhanyagolt nő bánatát s boldogan alszik, álmodozva hű szerelemről.

*

Az ideális női szív véghetetlenül tud megbocsátani, mert szeretni is – véghetetlenül szeret.


(Forrás: Debreczen-Nagy-váradi Értesítő 1895., 45.sz.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése