Sollenati J.jelzéssel, 19.sz.vége: Enyelgés
Gyümölcsét hírből sem adta már a meggy,
vidám szüretre várt az Emma-Róza-hegy,
ráncos zacskóiból midőn az új dió
kifordult illatozva s koppanva: egyszer-egy!
Csörgetve naphosszat számláltuk a diót
a domboldalban, mely a kitűnőek iskolája volt:
az egyszeregy itt mindnyájunk fő tudománya lett,
itt vertük egymás fejébe, ha olyik tévedett...
Mert heten voltunk mi akkor, hét szilaj kölyök,
heten voltunk, mint a markotai ördögök:
ahol mi elmentünk, ott sírt a gyerek és szaladt a lány,
ahol mi elmentünk, ott nem maradt gyümölcs a fán.
Mind a heten titokban imádtuk Margitot:
ha egy a nevét mondta, a többi ordított,
egy dicsérte, a másik mondott róla csúnyát,
hogy ekkor meg amakkor Margittal mit csinált...
Ez vert közénk csak éket, a mélabús titok-
s versengve ócsároltuk, szapultuk Margitot,
nem bírtuk elviselni gőgös hold-homlokát,
amely csak álmainkban, ha tündökölt reánk.
Megnőtt a nap a dombon egy őszi estelen
- talán nem is a nap volt, hanem az én szívem -
letűnt s magával vitte mind az egész napot
s fájdalmas csillagunknak felhozá Margitot.
Csak most kerülne erre, így fentük rá fogunk,
sötét börtönbe vetnénk hét ágú csillagunk,
ágait szertehúzva vallatnánk: kit szeret?
(Persze, mindegyikőnknek jutott dicső szerep...)
De Margit ránk se gondolt, hogy gondolt volna ránk?
Azért mi lestük őt meg házuk kis udvarán:
kertjében meglapultunk és mályvái közül
nyávogtunk, mint a macskák, egyszerre hét felől...
Ő jött, - előugortunk, az egyik a nyakát
karolta hatalmába, a másik derekát:
öleltük, hajlogattuk, csavartuk Margitot,
míg elszakadt a földtől s kezünk között nyitott
Mint egy virág s kacagva szórta illatát,
így vittük diadallal - mert ő nyert itt csatát -
és puha ágyba tettük, hol nem szúrja meg ág -
alatta mind letörtek a sárga violák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése