Ferenczy István (1792-1856)
Forrás: wikipedia.org
Eltemettek téged is . . . . ott nyugszol
Len a sirban jó Ferenczi!…
A földön már nem epeszt, nem unszol
A művészet titkos vágya:
Elrepűlt az – veled együtt
Egészen a más világra.
Sorsod az lett, a mi sok jelesnek,
Mig éltél; meg nem becsültek:
Holtod után majd csak emlegetnek,
Emlegetnek jó Ferenczi!…
De mit ér – ha koszorútlan
Kellett neked sírba menni,
Bejártad a művészek hazáját,
Szép olaszhon földén laktál
Hogy betölthesd lelked szomját, vágyát –
S műveid a magyra névnek
Külföldön is ragyogó fényt,
S dicsőséget szereznének.
És mit nyertél?… nem adott jutalmat
Szülőfölded, Magyarország.
Felőled tán a hir is elhallgat;
Ha nincs egy két jó barátod:
S nevedet a feledésbe,
S enyészetbe hullni látod.
Boldogabb kor, boldogabb jövőnek
Kellett volna látni téged,
Midőn majd a müvésznek is nőnek
Babérok a magyar földön, . . . .
Hanem azért műveidben
Igy is élsz te nagy időkön;
Műveid a márvány siremlékek
A jövő kor és e nemzet
Kegyeletét biztositják néked:
Lerepűl a hir azokra
S neved sokáig élteti
Kisfaludy Károly szobra.
És sirodat látogatni fogják
A művészet fölkentjei…
Félve lépnek, hogy el ne tapodják
Zöld füvét a temetőnek:
Midőn csöndes sirhalmodhoz
Imádkozni, sírni jőnek.
S igy sohajtnak: „Óh ha már nem birod
Vésődet fölvenni többé:
Lomb és virág ékesitse sírod,
Szálljon reád áldott béke;
Megérdemled a nyugalmat
Ollyan hosszu szenvedésre”!…
Vasárnapi Újság 1856. szeptember 28-án (39.
szám.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése