Csendes nyári est van. Országúton megyek.
Messze az ég alján úsznak a fellegek
Ezernyi holdsugár, mint ezüstfa lombja,
Ráhajol ragyogva a jegenyés útra.
Az útszéli fák közt egy kőkereszt látszik,
Rajta a holdsugár ingerkedve játszik.
Gallyak eltakarják, repkény is benőtte,
Összekulcsolt kézzel megállok előtte.
Két térdre roskadok, fáradtan, leverten,
Imába merülve csak nézem szüntelen.
És szomorú lelkem ezernyi bánatát,
Megtépett szívemnek keserű fájdalmát
Némán összefonom kicsi bokrétába
És leteszem, oda az ódon urnába.
Nem tudom, égett-e benne mostanába’
Csendben pislákoló olajmécses lángja?
Amíg így térdelek némán és egyedül
És a jegenyéken esti szél hegedül,
Mint egy csodálatos szent varázsütésre
Szegény megtépázott, fájó, bús szívembe’
Bíztató himnuszos énekek buzognak,
Szép reménysugarak fénylőn felragyognak...
És indulok tovább, bátran a világba,
Kinyílt szívemben a remény szent virága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése