A gárdának a jelszavát
Egész világ hangoztatja:
„A francia gárda meghal,
Hanem magát meg nem adja.”
Nekünk is volt egy jelszavunk,
Lázba jött a honvéd tőle:
Nem volt abban a halálról,
Nem volt abban megadásról,
Egy szó volt csak, hogy: Előre!
Ezzel hímzé a honleány,
E szóval a honfi-zászlót,
Ezzel ment el az a gyermek,
A kit anyja másnap gyászolt.
De ha maradt még egy fia,
S kívánta a haza tőle:
Az egyiket nem siratta,
A másikat odaadta,
S ment a gyermek, ment - Előre!
Csodálatos ifjú sereg,
Mely, nem tudni: hogyan támadt,
Napok szülték s mégis mintha
Szülte volna három század.
Ott rohannak... pusztító tűz...
A fele már ki van dőlve...
Most elnyeli a füstfelleg...
Meghaltak tán? - nem! ott mennek!
Ott hallatszik, hogy: Előre!
Mint viharkor a tengernek
Összezúdul minden habja:
Mind ott voltak... egymás mellett
A fiú és édes apja.
Apa elhullt - és a fiú
Ráborult a vérző főre:
„Csak egy szót még, édes apám!...”
A haldokló fölnézett rá
És azt mondta, hogy: Előre!
Oh drága kincs, melyet annyi
Sírhalom-föld be nem fedett...
Szó, a mely - bár némán - kiált...
Mit elvenni nem lehetett,
Ott van a zúgó erdőkbe -
Beírva az arcredőkbe
Csontok közé, mik széthulltak...
Mert azok is megmozdulnak,
Ha még egyszer lesz: Előre!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése