Márczius tizenötödike 1848-ban szerdai napra
esett. „A fővárosnak nem mindennapi szine van” irja a Pesti Hirlap”. A
mozgalmas szellem, mely egész nyugaton fölemelé zászlóját, itt is nyilvánulni
kezd. Azon késlekedés, melyet a fővárosi tábla temporizácziója az alsó tábla
teendőink iránti feliratának tárgyalása körül okozott, itt is peticzióra adott
alkalmat. Márczius 15-ikén reggel tizedél órakor az ifjuság az egyetem három
szakjabeli kortársaival egyesült, kikhez még számos, mindenkoru és rangu
férfiak csatlakoztak s Landerer és Heckenast nyomdája előtt megállván,
követelték a peticzió 12 pontjának úgy Petőfi Sándor egyik költeményének
rögtöni kinyomatását. A nyomda tulajdonosai engedtek a kivánatnak. Az
összegyült tömeg pedig, daczára a sürün hulló esőnek, példás türelemmel bevárta
a czenzura nélkül kinyomatott első magyar példányok elkészültét, ami megtörtént
délelőtt 11 és fél órakor. A nyomtatványok idegen ajku polgártársaink iránti
tekintetből németül is elkészültek. Örömmel jegyezzük fel, hogy a 12 és fél
óráig tartó csoportozatot a legkisebb rendetlenség sem zavará meg!”
Ime, az események hű krónikása; igy irja ezt az
idézett lap 1848 márczius 16-ikán, csütörtökön megjelent száma.
Az iskolák ezen a napon zárva voltak, az egyetemi
ifjak kikérték és meg is kapták az egyetem zászlaját, amely alatt vonultak; a
pesti nép örömében Buda is osztozott s este illuminiált ablakok előtt vonult a
vigan zajongó, éneklő, éljenző menet, mely csak az imént kisérte le Táncsicsot
diadalmenetben a várhegyről s vitte családja körébe.
A márczius 16-ikán megjelent lap homlokán kövér
betükkel nyomva ez áll:
„A sajtó szabad!”
A sajtó lánczainak letörését a helytartó-tanács
elnöksége márczius 16-ikán közölte a nyomdatulajdonosokkal. Este a nádori lak
is ki volt világitva!
Petőfi márczius első napjaiban Veszprémben volt.
Ott értesült a párisi forradalom eseményeiről és igy kiált föl: „Oh, mikor én
meghallottam, hogy Lajos Fülöpöt elüzték s Francziaország republika!? Egy
Pestről távollevő megyében utaztam s ott egy fogadóban lepte… rohanta meg e hir
fejemet, szivemet, lelkemet, idegeimet. Vive la republique! kiálték föl, aztán
némán, merően álltam, de égve, mint egy lángoszlop. Amint eszméletemet
visszanyertem, egy aggodalom kezdett bántani, a jelszó ki van kiáltva,
gondolám, ki tudja, mi nem történt vagy történik, míg én haza érek? Nélkülem
kezdődjék a forradalom? Hah!
Nyakra-főre siettem a fővárosba… reszketve,
lélekzet nélkül értem haza… Általános volt a lelkesedés, de még semmi sem
történt… Nagyot lélekzettem, mint a buvár, midőn a víz alól fölmerül.”
Márczius 7-ikén ért Pestre. Itt mindennap részt
vett az ifjuság gyülésein s az itt elhangzó beszédek, de leginkább a fönt
idézett lelkes hangulat, szivének égő szabadságvágya adták tollára a földetrázó
dalt, a nemzeti ébredés harsona-szavát, a „Talpra magyart!”
A „Talpra magyar” márczius 13-ikán született, a
Julius Caesar és Attila legendaszerű halála napján. Márczius idusa, a
zsarnokhalál-születésnapja hozza világra a leglángolóbb szabadságdalt!
„Míg én az egyik asztalnál a Nemzeti dalt irtam”
– mondá Petőfi – „feleségem a másik asztalnál nemzeti fejkötőt varrt magának.”
A nagy napok rövid történetét Ferenczi igy adja
elő: Márczius 14-ikén az „Ellenzéki kör” közgyülést tartott, melyen az ifjuság
oly elhatározással jelent meg, hogy mint Francziaországban tették a
reformokkal, ugy itt is követelni fogja, hogy a 12 pontot peticzió alakjában a
reform-lakoma résztvevőinek aláirásával terjeszszék föl egyenesen a királyhoz.
Ezt elfogadta ugyan a gyülés, de Klauzál Gábor inditványára elhatározta, hogy
előbb az országban köröztetvén, nagyobb suly kedvéért több százezer aláirást
szerez. Ez a halogatás mélyen elkeseritette az ifjuságot, el Petőfi is, ki nem
lévén jelen, Jókai által értesült a határozatról. Az ifjuság esti 7 órakor
szintén ülést tartott a Fillinger kávéházban, az ugynevezett
„Közvélemény-asztala” mellett. Itt hallották meg először tiz óra tájban, hogy
márczius tizenharmadikán kitört a bécsi forradalom és Metternich elüzetett.
Ekkor vége volt a halogatásnak. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy addig nem
távoznak el, mig nem határoznak; Vasvári pedig kivonván tőrét, igy szólt:
„Esküszöm a szabadság istenére, hogy mindaddig nem fogok nyugodni, míg a
zsarnokság fenéjét gyökerestül ki nem irtottam!”
Ez hatott. Az ifjuság lelkesülten ismételte az
esküt s elhatározta, hogy követelni fogja a szabadságot!
A márczius 14-ről 15-re beállott éjszakát
Petőfiék ébren töltötték, a Jókai társaságában. Anyja is ott volt s mikor az
ifju, lángoló szivü költő lelkesülten hangoztatta, hogy tudatában van a
következő nagy nap egész jelentőségének, hogy el van készülve szembeszállni az
erőszakkal s ha kell a szuronyokkal is szembeszáll,d e kivivja a
sajtószabadságot, az ő vágyainak eszményképét, a szerető anya és feleség nemhogy
lebeszélték volna, de lelkesitették a küzdelemre!
Alig hajnalodott, fölklészült s ment a
Fillignerbe, az ifjuság gyülekező helyére. Utközben Vasvárit, Bulyovszky Gyulát
találta s fölvitte őket Jókaihoz, akinél megegyeztek, hogy a sajtó felszabaditását
fogják elsősorban sürgetni s megszerkesztették a 12 pontot (Mit kiván a magyar
nemzet?) a proklamácziót.
Nyolcz órakor értek a kávéházba, ahol nem sokan
voltak még. De azért az egyre-másra gyülő ifjuság előtt felolvasták a
proklamácziót, amelyet elfogadtak.
Ezután következett a történelmi nagy pillanat!
Petőfi felállott s elszavalta a „Nemzeti dalt”.
… És fölkelt a szavalat harsogása nyomán
„rabágya kőpárnáiról” a bilincsbe vert gondolat. Templommá lett a homályos,
szük helyiség s a lelkes hallgatóság egy szivvel, egy lélekkel harsogta utána a
refraint:
„Eszküszünk,
Eszküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!”
Ez a pillanat a forradalom, a szabadságban, a
nemzeti megujulás, a csoda-idők s a legendás esztendő szellemi kezdete!
Éppen a Józsefnapi vásár közeledett, tehát a
pesti utczáknak a szokottnál sokkal mozgalmasabb képe volt. A lelkes ifjuság az
egyetemre ment, ahol a tanárok beszüntették az előadásokat s az egyetemi ifjak
kitódultak az udvarra. Ott a szitáló esőben Jókai székre állott, fölolvasta a
proklamácziót, utána Petőfi elszavalta lángoló lelkesedéssel a „Nemzeti dalt”.
Hatása az ifjuságra elképzelhető!
A vásáros nép is impozáns tömegben csatlakozott
az egyetemi ifjusághoz, mely az egyetemeket mind bejárván, a censorhoz akart
menni, hogy vele is aláirassa a proklamácziót. De Petőfi kijelentette, hogy
censort többé nem ismer, ennek folytán censorhoz nem is mehet, ellenben megy
egyenesen a nyomdába.
Ebbe mindnyájan beleegyeztek s nem találván
ellenállásra sehol, odavonultak a régi Hatvani-utczába, mely később „Márczius
15-ike utcza” nevet kapott (én még láttam a barátok temploma sarkán ezt a
fölirást) s a régi Horvát-ház előtt csoportosult. (A mai Pálfy-ház, amelynek
földszintjén, a Szép-utcza s Hatvani-utcza sarkán volt a Landerer és Heckenast
nyomda.)
Jókai, Vasvári, Vidács és Petőfi, mint az
ifjuság küldöttei, bevonultak a nyomdába s lefoglalták a sajtót „a nép nevében”.
Landerer óvó szavai után az ifjak a felelősséget magukra vállaltak. Nyomban
szedésbe adták ugy a proklamácziót, mint a Nemzeti dalt, Jókai tudatta a
várakozó tömeggel a történteket. Mindenki türelmesen várt, szakadt az eső, s
kezdték kifesziteni az esernyőket. De Vasvári azt kiáltotta a tömegnek, hogy
mit fog csinálni, ha majd golyók és bombák potyognak? Mire az esernyők kezdtek
eltünedezni.
Vasvári, Degré, Bulyovszky Gyula tartottak
ezalatt beszédeket, Petőfi pedig ujra elszavalta a Nemzeti dalt, a tömeg pedig
esküre emelt kézzel dörögte utána a refraint. Egy tanú szavát idézi Ferenczi,
aki ezt mondja: „A dicsőitett fiatal népköltőben itt, ezernyi sokaság előtt, a
szabad ég alatt bátor homlokával s eltökélt arczkifejezésével egy őskori
látnokot képzeltünk magunknak, ki rabigába vert honfiait, véreit, lánczaiknak
összetörésére szólitja fel s ösztönzi – hozzáképzeltük a halhatatlanság
örökzöld borostyánjait halántékára!” Utána Irinyi, Egressy, Irányi és Vidacs
beszéltek, majd Gyurkovits Máté, előkelő pesti polgár, szücsmester (aki később
városi hivatalnok lett s közel százéves kort ért el) német beszédet tartott, melyben a nap s az események jelentőséget
magyarul nem értő polgártársainak lelkesen tolmácsolta.
Fél tizenkettő volt, mikor Irinyi bemutatta a
népnek a szabad sajtó első szülötteit, a 12 pontot s a Nemzeti dalt, amelynek
német forditása is elkészült. A sajtó-gép, melyen e történelmi napon a lelkes
ifjak keze által (nehogy a nyomda valamely alkalmazottját terhelje a
felelősség) az első szabadsajtó-példányok nyomattak, a Franklin-Társulat
(Heckenast utóda) tulajdonába ment át s jelenleg a Petőfi-ház muzeumának fogja a
tulajdonos jóságából, mint szent ereklye, örök diszét képezni!
Ezrivel osztották szét a nyomtatványokat, melyet
egy-egy példányát most becses ereklye gyanánt őrizik –eljárták a
szerkesztőségeket, felszólitván őket, hogy ezentul lapjaikat ne censuráztassák –
vittek egy példányt a szabad-sajtó első termékeiből Kubinyi Ágostonnak a
Nemzeti Muzeum igazgatójának azzal a kéréssel, hogy örök emlékül tétesse el.
A Muzeum előtt folyt le a délutáni népgyülés,
amelynek alkalmával ujra nyomtatványokat osztogattak s Petőfi elszavalta
gyujtó hatásu Nemzeti dalát, mely azóta e nap hymnusza lett s a kőlábak,melyen
állva az eskü szavait menydörögte, ma márvány-emléktábla jelöli, melyet a
magyar ifjuság emelt az „ifju magyarság” lelkes hőseinek.
A kivilágitás alatt örömmámorban uszott a város,
ének, éljenzés, beszédek zaja hangzott s ragyogó transparensek hirdették az
ünnep jelentőségét.
„Feltünő volt azonban – irja a Pesti Hirlap -,
hogy a magyar tudós-társaság lakásán, hol miden más kivilágitás alkalmával
feliratok, transparensek szoktak lenni, most, midőn a sajtószabadság
ünnepeltetett – semmi sem volt.”
Forrás:
Váradi Antal: Regényes rajzok Petőfi életéből. – Petőfi-Könyvtár. Szerkesztik:
Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán. III. füzet. Kunossy, Szilágyi és Társa
Könyvkiadóvállalat kiadása Budapest, 1908.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése