És ott a régi ismert fák alatt
Úgy elfogott egy dőre gondolat:
Azt a szorongó kisleányt kerestem,
Kit itthagytam egy csöndes nyári esten.
Az ajka mosolygott egy keveset,
De arca sápadt, szeme beesett,
És arról beszélt a tekintete,
Hogy eddig álom volt az élete.
Egy hosszú sóhajjal elbúcsuzánk
És otthagytam a halvány kisleányt:
Aztán megragadott, sodort az élet…
Fakúlt a mult s az álom semmivé lett
- És most bohó szívvel azt képzelem,
Hogy itt a fák közt szembejő velem.
Jön álmodozva, félve, egymagába,
Fedetlen hajjal, könnyű kék ruhába,
És rám bámúl. És nézi a ruhámat.
Szelid bú helyett arcán a csodálat,
Pilláján meg egy sima könycsepp rezdül,
De már mosolyog a könnyein keresztül
S édeskacagva a nyakamba lebben:
Magára ismer bennem…
És örvend, hogy arca nem halovány,
Hogy divatos lett, kacagó, vidám,
Énnekem pedig könnyem ered halkan:
- Oh, az szeretnék lenni, aki hajdan…
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 13. sz. Kolozsvár, 1909. júl. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése