- Emlékezés E. Kovács Gyulára (1839-1926)–
I.
Oh szép halál volt az a Te halálod,
Félszázados gyász emlékétől áldott!
Ott halhattál meg, hol Petőfi halt meg:
Szent sírhalmánál a magyar nemzetnek.
A hang lehettél nagy Jókai lantján,
Érzés a szívek dobogó visszhangján.
Méltó valál, hogy mindenütt meglássák
Művészi lényed végső ragyogását!
És nézte azt az ég is napszemével,
Fejedre tűzött sugaras tüzével –
S midőn reája a dicsfényt égette:
Petőfi szellemétől volt ihletve!
… Érc-szíve dobbant Petőfi szobrának,
Megnyílt a sír… szellemárnyak kiszálltak
S körülölelve túlvilági üdvvel, -
Földről a mennybe – úgy emelkedél fel!
Oh szép,dicső volt az a Te halálod!
Költő! Művész! Ki hal meg úgy utánad?!
Mikor eljön új öltő ötven éve:
Téged is érint a szent gyász emléke.
Mikor imát zeng még a költő lantja:
Dicsőségedre lesz egy gondolatja…
És mécsláng lobog itt a méla hanton,
Tavasz szállong, hogy virágot fakasszon;
Könnyeznek itt, -mert mikor sírba tettek
Egy: Hamletet, Leart és Bánkbánt temettek!
II.
A SZELLEM ÉL
A költő-művész sírján oszlop áll,
Legyőzetett e sírnál a halál!
A márvány arczon fennkölt eszme űl,
Körötte csend… és mégsincs egyedűl.
A hír, dicsőség fényesen ragyog,
Mint tiszta égen fénylő csillagok.
Virág a síron, nyájas kikelet:
Öntözgeti szelid emlékezet.
S ha lemereng az éj csillag-szeme,
Megnépesűl a sírok éjjele;
A költő-művész ébred álmiból
És újra játszik és újból dalol…
Tapsolnak akkor zörgő csontkezek,
Feléreznek rég porladó szivek;
Hulló lombot seper az őszi szél:
Azután csend megint, - mi sem beszél:
A por enyészik; de a szellem él!
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 14. sz. Kolozsvár, 1909. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése