Tíz esztendeje, hogy elesett ott a harc mezején, a segesvári csatatéren, amikor az országos Petőfi-ünnepélyen Jókai Mór Apotheosisát szavalta.
Sok ezernyi nép: az egész nemzet képviselete előtt zengette a halhatatlan költő dicsőségét, - lobogó, gyújtó tűzzel tolmácsolta a másik halhatatlan költő felséges gondolatait.
Petőfi és Jókai lelke folyt össze az ő izzóan magyar lelkével. És ebben a fölmagasztosult, ebben az égi gyönyörrel teljes pillanatában holtra sebzetten rogyott össze. Talán éppen Petőfi porai fölött.
Megölte egy napsugár…
És ez a sugár a hazafiúi érzés mártírjává avatta E. Kovács Gyulát. Az Isten ennél szebb halállal nem jutalmazhatta az ő érdemes életét.
Valahányszor ünnepet ülnek Petőfi és Jókai emlékezetére, mindig el kell mondani, hogy: volt egy lángoló szívű, forró lelkű férfiú, akit ez a két óriás annyira megihletett, hogy nevükkel az ajkán meghalt.
Valahányszor ünneplik a segesvári csata évfordulóját, mindig emlegetni fogják, hogy volt még egy hőse Bemnek, Petőfinek, aki az általuk megszentelt harcmezőn félszázaddal később esett el az eszmék szolgálatában, amelyekért ők éltek, haltak.
Valahányszor kétség támad, hogy úgy, egymagában, gyilkos hadi fegyver és vérpad nélkül, tud-e ölni a hazafiúi lelkesedés? – mindig dicsekedhetünk azzal, hogy: igen, volt egy magyar ember, akinek így lobbant el az élete.
És valahányszor afölött foly tusakodás, hogy az igazi művésznek átéreznie vagy csak mímelnie kell-é azt, amit tolmácsol: a nagy Egressy példája mellett ott áll a nagy E. Kovács Gyula példája, tiltó bizonyságul olyanoknak, akik puszta mesterkedéssel, furfangos kiszámítottsággal másolnak szent hevületeket.
Poéták tollát, festők ecsetjét, szobrászok vésőjét aranyozza ihlettel E. Kovács Gyula halála. Legenda kél róla a nép ajakán. És jövendő színészek fognak sikeket aratni az ő dicsőséges alakjával…
*
Hatvan éves korában halt meg, művészi pályafutásának negyvenharmadik évében. Közönséges embernél ez az alkonyodás kora, sőt a munkaképtelenség sötét estéje. De ő mindenképpen kivételes egyéniség volt. Nemcsak szíve-lelke maradt utolsó órájáig érintetlenül fiatalnak, de fizikuma is csupa erőtől, munkabírástól duzzadt. Egyike volt a legszebb férfiaknak és hatalmas, imponáló alakja épp oly kevéssé mutatta nyomát az időnek, mint páratlanul friss szelleme és kiapadhatatlan munkaszeretete. Alig megmérhető az a tevékenység, amelyet négy évtizeden keresztül, mint színész, mint rendező, mint művezető, mint költő, mint prózaíró, mint műfordító kifejtett. És milyen csodás lelkiismeretességgel végezte minden kötelességét! Korának nemcsak egyik legnagyobb, de egyszersmind páratlanul legszorgalmasabb, legkötelességtudóbb színésze volt. Semmiféle dolgában soha a legparányibb mulasztás nem terhelte. Minden színpadi szerepében, minden költeményében, fordításában, egyéb dolgozatában minden művezetési munkájában ott volt és ott van hiánytalanul minden, de minden, ami annál az alkalomnál összes erőitől kitellett.
Színpadi működésében eszményképe, tanítómestere Egressy Gábor volt, akihez távoli rokonság kötelékei is fűzték. Szívében nemzeti és hősi érzelem lángolt; ezzel úgy kívánt hatni, hogy ne csak mulattasson, hanem emeljen; és büszke önérzettel dobogtassa meg a nemes érzésektől dagadó szíveket.
Színművészetünk történetében örökre emlékezetes sikerei voltak Shakespeare, Moliére, Goethe, Schiller, Caldeorn, a görög és a francia klasszikusok remekeinek színrehozatalában és ábrázolásában. A Shakespeare-drámák egész sorát, Moliére és Schiller több művét, Goethe Faustját ő hozta először magyar színpadra, fáradságos, gondos munkával. Évekig dolgozott Schiller Don Carlos-ának és Stuart Máriá-jának gyönyörű fordításán.
Hanem akármennyire hódolt a világirodalom lángelméinek, - mindenekfölött a magyar Géniusz alkotásait szerette, kultiválta, dédelgette.
Tudom én szeretni az idegen szépet;
De a magunkéért még forróbban égek!
Megmulattat, vidít a más különfajta;
De a lelket bennem a magunké tartja.
Így szól egyik versében. Fajunk szerelme: Isten-ösztönünk – mondja más helyen – és ha ez kivész, holt számmá olvadunk. Boldogság bármi harc és munka, ha azért hull a könnyünk és a vérünk, hogy magyarul éljünk, haljunk.
Napkeleti lángsugarak szültek,
Őrizzük meg ős természetünket.
Verjünk vissza külről minden olyat,
Mi vérünkké, üdvünkké nem olvad.
Csak magyarúl, csak magyarán élni,
Nem magyartól semmitsem remélni!
Még Schiller-hez írott költeményében is így csendül a végső akkord:
Úgy szeretlek – nem tudom, mit mondjak! –
Úgy szeretlek, mintha magyar volnál.
Magyarsága volt fő jellemvonása, mondhatni: éltető eleme E. Kovács Gyulának. Valóságos rajongással csüngött a magyar színműírás nagyságain. Vörösmarty, Kisfaludy, Katona, Madách, Szigligeti, Jókai és jeles társaik kultuszának szentelte művészi és rendezői erejének, törődésének legjavát. Senki sem örült, lelkesedett úgy, mint ő, ha feltűnt egy-egy új csillag a nemzeti drámairodalom egén, mint Csepreghy, Tóth Ede, Abonyi Lajos, Herczeg Ferenc. De a szárnypróbálgatást is megbecsülte, ha az magyar volt. Hazai termékek színrehozatalában, propagálásában nem volt válogatós és magyar írókkal szemben a legenyhébb kritikai mértéket alkalmazta.
De igaz hittel rajongott nem csupán a magyar drámáért, hanem az egész nemzeti irodalomért. Ő maga is jeles poéta, rendkívül szellemes és szeretetreméltó prózaíró volt.
A nagy poéták közt legnagyobbnak – Petőfit vallotta.
Oh, hogy állsz te, fönn, e század felett…
Magasan túl minden korlátokon;
Kortársad is mind csak távol rokon…
Messzi, fönn, fönn… mély, nagy ür alattad,
Ezután jönnek csak a nagy, - nagyobbak…
Egy, egyetlen, párod, másod nincsen,
Nincs, aki csak meg is közelítsen!...
A dithyrambot, melyből ezeket a sorokat kivettük, éppen halála évében írta E. Kovács Gyula és elszavalta a kolozsvári március 15-iki ünnepélye. Utolsó szereplése volt ez a márciusi napon, amelyen annyiszor gyújtotta lelkesedésre az emlékünnepélyek közönségét.
Ugyancsak 1899 tavaszán még egyszer áldozott Petőfi emlékének. Április 24-én a kolozsvári színházban a Petőfi-társaság rendezett ünnepélyt, a költő halálnak ötvenedik évfordulója alkalmából. A programon Zichy Géza gróf, Bartók Lajos, Ábrányi Emil, Ferenczi Zoltán, Szász Gerő, Jakab Ödön szerepeltek, értékes műveikkel. És mindannyi közt a legviharosabb, mondhatni: megdöbbentő hatást E. Kovács Gyula érte el, akinek szerepe csupán annyiból állott, hogy előadta Petőfinek „Egy gondolat bánt engemet…” című költeményét. De milyen előadás volt az! Mintha a költő lelke dörgött, háborgott volna lázas szavaiban. Egy húsz éves ifjú határtalan extázisával szavalta: „Ott essem el én, a harc mezején, ott folyjon az ifjúi vér ki szivemből”. Minden szava lángolt és perzselő villámként robbant a fölizgult hallgatóság közé. És az a csodás tragikai fönség, amellyel a befejező sorokat elzengette! Úgy hangzott itt beszéde, mint a Beethoven gyászindulója… Percekig tartó riadó taps és éljenzés zúgott a művész felé, aki a mély lelki felindulástól sápadtan, remegve állott a színpadon. meg vagyok győződve, hogy e rövid másfél perc alatt, míg a harminchat soros verset elszavalta, hajszálnyira volt a végzettől, amely július végén a segesvári csatatéren elérte…
Mikor 1865. november 2-án legelőször lépett a kolozsvári színpadra, Bánk bánt játszta. Legutoljára is ebben a szerepében láttuk. 1899. április 28-án a kolozsvári Itthon-kör javára rendezett előadást a színház; a program keretében színre került Katona tragédiájának negyedik felvonása, E. Kovács Gyulával (Bánk), Fáy Szerénával (Gertrud) és Bajor Rizával (Melinda).
„Ki! Ki! a tető mindjárt reám szakad”, - ezek voltak az utolsó szavak, amelyek E. Kovács Gyula ajkáról elhangzottak a kolozsvári színházban, ahol feledhetetlen emléket, pótolhatatlan űrt hagyott maga után.
Harmadnap a társulat nyári tartózkodásra Nagyváradra ment. Onnan május második felében Kovács ellátogatott Kolozsvárra, családjához. E látogatás alkalmával írta május 25-én „Hattyúdal” című versét, mely tele van halálsejtelemmel:
Mind hiába, elomlóba a rózsa,
Levelei elhervadtan
Elsárgultan
Hulladoznak le róla…
Mind hiába, lebukóba már a nap,
Felette a setét éjnek
Vak éjfélnek
Sűrű árja összecsap…
Mind hiába, üt az óra nekem is,
Homlokomat zord fuvalmak,
Jeges ujjak,
Borzongatják, tépdesik.
Ég veletek, mint ti, kiket szerettem,
Még egy csókot, búcsukezet,
Ejtsetek egy
Forró cseppet felettem!
Ezzel búcsúzott szeretteitől és Kolozsvártól, ahová még csak egyszer, júliusban tért vissza két napra, mielőtt Segesvárra indult.
*
Hatvanéves volt, hanem ha valakiről, úgy őróla lehet legigazabban elmondani, hogy: mégis fiatalon halt meg. Annyi évtizednek szakadatlan, küzdelmes munkája, sok-sok nyomorúsága nem koptatta meg sem testét, sem lelkét. Talán nem is érezte, hogy dolgozik, verejtékezik, küszködik. Ő csak álmodott!
Álmokat álmodtam, látásokat láttam,
Üdvözitő gyönyör! – mindörökké lássam!
Ne szállj el, boríts el, kikacagott álom,
Süss ki koporsómban, hevíts a porágyon!
Én csak úgy átálmodtam a világot, - mondja egy másik versében.
Bolondság volt, tudom jól, de nem bánom,
Hát mi nem az, ami szép a világon?!...
Most van tíz esztendeje, hogy kedvenc költőjének temetőhelyén egy utolsó nagy hevülettel átálmodta magát az örökkévalóságba…
H. V.
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 14. sz. Kolozsvár, 1909. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése