Feljajdúlt: „Óh még mennyit kell szenvednem!
Miért nem jön? Mi várhat még reám?”
Dobogás hallszik most a néma csendben
S fehér lepelben, barna paripán
Túlnyargal a kapún az éj lovagja.
A szenvedő kitárja karjait:
„Halál! Halál!” … Nevén szólítja, hívja;
Az visszanéz csak és kezével int.
Megkorbácsolja lovát a kapuknál,
Se lát, se hall; nincs részvét, szeretet. –
Vígan dalolt egy kis leány a kútnál:
Megragadta, - eltűnt a hegy megett.
Forrás: Erdélyi Lapok 2. évf. 11. sz. Kolozsvár, 1909. jún. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése