Petőfi sírját évekig kerestük, hogy emléket állíthassunk áldott porai fölé, s e közben omladozásnak indult a kis-kőrösi két-ablakos szerény házikó, melynek alacsony utcai szobájában a költő először pillantotta meg a napvilágot. Falairól darabokban hullt le a vakolat, tetőzetét, a gyönge nádfödelet, megtépázta a szél s már csak az hiányzott, hogy dudva és gyom verjék föl korhadozó küszöbét. Félni lehetett, hogy ha az idő továbbra is hasonló erélylyel végezi rombolásait, néhány év mulva már csak helyét találjuk a szerény házacskának, hol a század egyik legnagyobb lyricusának bölcsőjét ringatták.
E fájdalommal vegyes aggálynak adott hangot Rónay István egy évtized előtt a Fővárosi Lapok Rakovszky István indítványára s Dalmady Győző lelkes felszólalására szintén tett lépéseket az épület megmentése végett, az Írók és művészek társasága pedig 1874 april havában Szigligeti Ede és Szana Tamás hasábjain, s lelkes szavakban Petőfi szülőházának közadakozás útján való megvételére szólitotta föl a magyar közönséget. Rónay szavai nem hangzottak el a pusztában: Pestmegye közgyülése, aláírásával a ház megvásárlása és helyreállítása iránt nyilvános fölhívást intézett a nagy költő tisztelőihez s Liszt Ferenc közreműködése mellett szép sikerü hangversenyt rendezett.
A gyüjtések, adakozások ekkép három irányban is megkezdődtek, s a fölpezsdült nemzeti kegyelet híre a ház akkori tulajdonosához: Martinovics Pálhoz is elérkezett. A mire nem volt képes a házikó falába ékelt márványtáblácska: megtették az adakozóknak mindinkább sürün közölt névsorai; a ház tulajdonosa érezni kezdte az addig figyelemre is alig méltatott kicsiny épület értékét s árát időről időre fölebb csigázta az adakozások növekedéséhez képest. Valóságos árverezés kezdődött, s ez idő alatt - főleg miután később az adakozások is mindinkább gyérültek - az ügy intézői már-már kétkedni kezdtek szép tervük megvalósíthatásában s arról gondolkoztak: nem volna-e tanácsos a beérkezett adományokat egyszerüen a Petőfi-szobor alaptőkéjéhez csatolni?
A véletlen azonban másképen intézkedett. A Petőfi-ház egykor jómódú tulajdonosa, önhibáján kívül szigorú körülmények közé jutott s a még nem rég boldog házikó ajtaján két év előtt a nélkülözés rémes alakja is bekopogtatott. Martinovics Pál, vagy helyesebben: neje, Varga Teréz, (mert a ház ekkor már az ő nevén állott) újabb ajánlatot tett az „Írók és művészek társaságá"-nak, s a Petőfiház, a lelkes dr. Magyar Sándor fáradozásai folytán, aránylag igen tisztességes, de mégis oly áron (800 forintért) jutott a társaság birtokába, a Fővárosi Lapok-hoz befolyt jelentékeny adakozásokkal pedig a Petőfi-szobor alaptőkéjét lehetett gyarapítani.
Az „Írók és művészek társasága" október hó 17-dikén délelőtt vette tényleges birtokába a Petőfi-házat, mely nem képezte ugyan soha tulajdonát a Petrovics-családnak, de a nemzet előtt fényes palotáknál értékesebb helylyé vált a hozzá fűződő emlékek által. Komócsy J. és Szana T., a Petőfi-társaság pedig Abafi Lajos, György Aladár és Neugebauer L. által képviseltette magát.
E szép nap emlékét évek hosszú sora nem törölheti ki keblünkből. Kis-Kőrös városa megmutatta, hogy büszke Petőfi Sándorra s midőn most emlékének áldozott, még legszerényebb házikója is ünnepi mezt öltött. Lobogókkal diszített utcákon haladtunk az emlékezetes hajlékhoz, melynek fehérre meszelt falait alig lehetett látnunk a virágfüzéreknek halmazától.
A ház zsúfolásig telt udvarán Kemény János lelkész, a nagy költő iskolatársa és ifjúkori barátja, intézett tartalmas üdvözlő szavakat a két társaság küldötteihez, majd Jókai Mór lépett az emelvényre s a legmélyebb csendben mondta el a következő, példányszerüen szép beszédet:
„Üdvözlégy emlékezetes hajlék, a ki Petőfit születni láttad. Új gazdád, a magyar irodalom nevében üdvözöllek.
Mint a költőnek egykorú pályatársa, a magyar írói és művészi kör számára birtokba veszem Petőfi születési házát.
Engedjétek meg ti, kik ez ünnepélyes ténynek tanúi vagytok, hogy a vén pályatárs, a régi jó barát elmondja, a mik e ház küszöbén belül lelke elé tódulnak.
Ifju koromban mint költőt mindig magam előtt láttam Petőfit; mint jó barátot, mindig mellettem; - azóta hosszú idő múlt el, de a költő még most is mindig előttem repül, a jó barát most is mellettem áll.
Ő volt az, ki engem az irodalmi pályára buzdított, melyet még akkor életpályának nem neveztek, s melynek munkásait szüleik megsiratták, megtagadták.
De a pálya végén álltak eszményképeink, a „nemzet" és a „szabadság".
Oh akkor azokat még keresni kellett.
A nemzet szolgája volt az idegennek, a nép szolgája volt az urainak s a szellem szolgája az anyagi erőszaknak.
A szabad szó bilincsbe volt verve, de ha járnia nem lehetett, voltak szárnyai, tudott repülni.
E szárnycsattogást, keverve a lánc-csörgéssel, halljátok Petőfi költeményeiben.
A gunyhónak, a pusztának, a népnek jogát - a zöld asztalnál és a fényes olympon vitatták a dalok.
A mit hatalmassá akart tenni, előbb ragyogóvá tette, s a mit elébb elismert az olymp, elismert utóbb az ország; - a népet, a gunyhót, a pusztát, mint hatalmat.
Ő mindazt, mit maga elé tűzött, ki is vívta, kivívta a nép szabadságát, kivívta a szellem felszabadulását. Senki segítsége nélkül, egyedül lángszelleme által.
Még magasabbra vágyott; még merészebb célok után tört, s a hol nem volt elég a lant, fölvette a kardot, s a miről dalolt, a mit dicsőített, azért meg is tudott halni.
Utolsó dala kardcsattogás volt.
Minő rövid idő alatt milyen hosszú életpályát futott át!
Irígylésreméltó volt élete, irígylésreméltó meghalása, irígylésreméltó halhatatlanná léte.
Élt, kora ifjúságától kezdve abban a teljes tudatban, hogy a mit teremt, az őt halhatatlanná fogja tenni, s azért őt áldani fogják és annak az előérzetében, hogy a szent érzelmekért, a miken fölhevül, ifjan fog meghalni.
És meghalt úgy, hogy örökké ifjú maradt.
S még halva sem hagyta magát egy szűk sírba összeszorítani: eltünt, mint Romulus, mint Elia, a felhők közé temetkezett.
S a mint nő az idő, úgy nő vele együtt szellemalakja. Minél jobban távozik, annál magasabb lesz. Ez a halhatatlanság jelvénye.
Míg élt, az egész hazát besugárzotta fényével, holta után körülragyogja az egész földet, s lánglelke sugárainál melegszenek a kerek világ minden népei. Petőfit, a magyar költőt, s általa a magyar nevet, ismerik a kevély népek úgy, mint az alázatosak.
A büszkén emelkedő főváros utcát, piacot avat föl nevével, a nemzet érc-szobrot emel emlékének; elsőrendű művészek versenyeznek munkái földíszítésében, s mindenütt otthon vannak azok, az úrhölgy mozaik asztalán, s a földműves mestergerendáján.
E megörökítő emlékek közé sorozzuk ezt a hajlékot is. Az új gazda, a ki azt birtokába veszi, a magyar irodalom és művészet, maga sem halandó. Élni fog az, míg csak magyar nemzet él, magyar míg áll; az pedig élni és állni fog, míg ez a föld és ez az ég lesz. S ez új gazdának gondja lesz az időtlen időkig, hogy ez a hajlék épen fenmaradjon; hogyha a nagy szellem vissza-visszavágyik, bekalandozva a kerek világot s az egek csillagképleteit, ebben a csendes kis otthonban mindig megtalálja azt a helyet, a hol most is visszazöng még az elnyugtató bölcsődal: „Cserebogár, sárga cserebogár".
Tudni fogunk így egy helyet, a hol vele holta után találkozunk.
Sírját úgy sem találjuk fel.
Hamvait szétszórták a szelek.
Annál jobb.
Így mindenikünknek, minden magyarnak jut belőle egy porszem.
Legyen e megosztott porszemek temetője szívünk.
S az örökbe jutott porszem tanítson bennünket úgy szeretni nemzetünket, a hogy ő szerette, úgy hinni a jövőben, a hogy ő hitt, oly igaznak lenni, a milyen igaz volt a költő.
Áldás legyen rajtad, emlékezetes hajlék! légy megtelve a dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden vészek elől, s vezessen küszöbödre minden boldogságot. Petőfi szülőhajléka alatt muló szava legyen a fájdalomnak, tartós az örömnek, futó vendég legyen benne a baj, rendes szálló az áldás."
Jókai beszéde mély hatást idézett elő s egyes helyeinél alig maradt szem szárazon. Utána Komócsy József olvasta föl alkalmi költeményét, mely így hangzik:
Itt ringott hát egykor az a bölcső, -
Bölcsője a dalok nagy fiának!
Üdvözöllek, te szerény kis hajlék,
Leborulva áldlak és csodállak!
Itt, az alföld tengersík vidékén,
Itt született, itt volt szép világa;
Itt kelt szárnyra repülő sas lelke,
Hol a rónák végtelenjét látta.
Itt repült fel magas gondolatban
Túl a földön, felhők közelébe,
Hol mosolygva nézett rá Dunától
A Tiszáig nyuló róna képe.
Nem paloták márvány-csarnokában,
Itt látta meg azt a napvilágot,
Mely ióta égi utját járja,
Olyat int ő, vajh mi ritkán látott!
Hegy ha volna, - vagy csak domb e tájék,
Azt mondanám: ez is Horeb bokra,
Melyből az Úr szent igéje tört ki
Örökfényű, lobogó lángokba!
Lelke láng volt, melynek fénye mellett
Fölmelegszik e hazának népe,
Az a nép, kit nagy szeretetével
Oda ölelt végtelen szivére!
Ő ha szólott dalban itt e népről:
Nem hallottunk soha édesebbet!...
Büvöshangú és lágyhúru lantján
Hő szerelem tündér álma zengett.
Könyeiben könyeinket láttuk,
Örömével örömünket zengte:
Rózsaerdőn majd dalos madárka,
majd meg tépett felhő volt a lelke!
S ha megharsant a honszerelemről
Érces ajkán a serkentő ének;
Fölriasztá érző viszhangját a
Rajta csüggő honfi bús szívének.
Hallottuk a láncok vad csörgését,
És láttuk a fényes kard acélját,
Dalai a völgyön és a síkon
Száguldtak, mint a viharzó szél át!
S hol - Szabadság! - zászlóid lobogtak,
Tirteuszként rohant a csatákba:
Ágyudörgés nem zengé túl hangját,
Még hűsebb lett a honvéd, szavára!...
És midőn a harcok bőszült lelke
Vérbe fult a gyászor, szörnyü éjben:
Ott esett el, mint ohajtá szíve,
Szabadságért, a szent csatatéren!
Ott esett el!... Ámde a halál sem
Tépheté meg fénylő koszorúját:
Üstökös lett fenn a csillagok közt,
Ott járja most halhatatlan utját!
Egy világra szórja szét sugárit,
Megcsodálják az idegen népek;
S dalait, mik szivéből fakadtak:
Visszazengik síkok, erdők, bércek!
Sírja hol van?... Azt ne kérdezzétek!
Lantját, kardját nem lelé meg senki;
Halhatatlan, örök dicsőségét
E kis hajlék egy világnak zengi:
Itt született, itt ringott bölcsője
A szabadság s szivünk dalnokának!...
Törpe minden palota előtted
Szerény hajlék!... Én csodállak, áldlak!
Az ünnepélyt berekesztő költemény elhangzása után az egyszerü szobába mentünk, mely Petőfit látta születni. Mélyen meghatva álltunk meg az alacsony, gerendás szobában, melynek díszeül jelenleg csak néhány szent kép szolgál. A szobán végig huzódó festett asztalra óriási koszorú volt helyezve. E koszorú helyét jövőre díszes emlékkönyv foglalja el, melybe a ház látogatói jegyzik be nevüket. Jókai néhány szívélyes szót intézett a ház volt tulajdonosához s mi egy-egy levélkét szakítottunk a Petőfi emlékének szentelt koszorúból.
Petőfi szülőházának pusztulásától félni többé nincsen ok. Az „Írók és művészek társasága" s Kis-Kőrös városa gondoskodnak arról, hogy a szerény házikó meg legyen óva az időnek rombolásaitól. Évről-évre tatarozni fogják egyszerü nádfödelét, fehérre meszeltetik két kis ablaktól világított alacsony falait, s volt tulajdonosa, kit élte fogytáig lakással ajándékozott meg a társaság, kegyeletes gonddal fog őrködni az áldott hajlék fölött, melynek egyik, szegényes szűk szobájában az a költő született, ki szellemének ragyogásával ma már besugározza az egész művelt világot.
(Forrás: Koszoru - A Petőfi-Társaság havi közlönye, IV. kötet, Bp., 1880.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése