Sohse megyek úgy végig a Koronaherceg utcán, hogy be ne kukkantsak a nagy boltívű kávéházba s el ne gondoljam: Itt ült! Soha a Dohány utcán, hogy meg ne állnék egy éktelenül elnyúlt, sötét régi ház előtt: Itt élt. Pár évvel ezelőtt eljárogattam a Kisfaludy-társaság legunalmasabb üléseire, hogy áhítattal nézzem nemcsak Pálffyt, de még Tóth Lőrincet, sőt Vadnai Károlyt is: - hisz ők mind kezet fogtak vele, ismerték, hallották! Mikor sorra meghaltak ezek a jó öregek, azt a képet gyászoltam el bennük, melyet kopasz homlokuk mögött őriztek róla s melyet élő eleven létének kis parányaképp köztünk hordtak. Hányszor vesződöm a Belvárosban, hogy elkapjak a zörgős kövű, sárga utcák zegzugában egy-egy szögletecskét, melyet én is úgy látok, mint ő. Gyermekes vágy, süldő leányhoz illő naivitás, de be kell vallanom, hogy keresem, egyre csak keresem Budapesten Pestet, Petőfi Pestjét!
Petőfi Pestje! Mit jelent ez? Hisz voltak akkor is grófok, bankárok, polgármesterek, szerkesztők, hivatalnokok s egyéb tekintélyes urak, kik e város formáját kiszabták, s mi ezekre a derék gentleman-ekre ügyet se vetve, mégis Petőfi Pestjéről, sőt Petőfi Magyarországáról beszélünk. Hja! Ebbe bele kell nyugodni, tisztelt komoly urak, hogy hiába kormányoztok, uralkodtok, a fáradság jutalmát elcseni egy poéta, egy jött-ment valaki, egy szegény senki, kivel szóba se álltatok s ki egyebet se tett, minthogy megszólaltatta egy ország némaságát. Vajon kié lesz a Wekerlék, Apponyiak, Rákosiak, Bárcziak, Láncziak és Kornfeldék városa, országa?
Én tudok egy pályázót, de félek, hogy úgy kinevetnek vele, mintha annak idején, a rég utcanévvé finomult Rottenbillernek magyaráztam volna el, hogy az ő nevét, de még a Lánchídon arany betűkkel hivalgó Szitányi-Ulmannét és Wodianerét is, elfedi majd a Sándor keresztnevéről ismert kicsapott komédiásé.
Szeretnék egy könyvet, melyben együtt volna nemcsak az idétlen, sárga háztömeg hű mása, melyet akkor Pestnek hívtak, hanem időrendben, amint Petőfi bejárta őket, ama töméntelen sok falué és városé, ahol ez a szerencsétlen fiatalember, kora gyermekségétől fogva hányódott, vetődött. A legszomorúbb könyv volna ez! Nem volna benne egyéb, mint csúnya, sáros kis fészkek, városokká terpedt, poros, nagy falvak, kidűlt-bedűlt viskók, nevetséges bérházak lakótársakkal megosztott hónapos szobái, sőt ágyai, nyomorult korcsmák, piszkos vendéglők, szekerek, tele durva komédiás-csőcselékkel... Ezek a képek szöveg nélkül is retteneteset beszélnének! Aki őszinte szöveget merne alája írni, annak szólnia kellene egy sápadt, vézna gyerekről, ki alig pár évig ődöng otthon az apai mészárszékben, aztán már cipelik egyik rokontól a másikhoz, ki lerongyolt ruhában jár iskolába s ki, bár napokig betevő falatja sincs, konok dacba rejti nyomorát, télen-nyáron gyalog bejárja a fél országot, előbb színészek közé szökik, majd katonának áll, kit a katonák tintanyalónak, a diákok obsitosnak csúfolnak, kiben a színészek visszafojtják a veszett becsvágyat, hitvány inasszerepeket tukmálva reá, hitvány darabokban, hitvány közönség előtt. Szólni kellene azután a gyermekség kitörülhetetlen nyomairól, a fejlődő, soha ki nem fejlett nagy költőben, ki ízléstelenül és feltűnően ruházkodik, magaviseletében különcködő, kellemetlen modorú, úgy hogy Arany Jánoson kívül minden barátjával összevész, ki bár igyekszik műveltsége szakadékait áthidalni, politikai és elméleti kérdésekben zavaros általánosságok fölé sohsem jut el, kinek irodalmi ítélete oly bizonytalan, hogy Bérangert legnagyobb lírikusnak tartja, Heinét Goethe fölé emeli s ki saját írásaiban is többször szaval, mint dalol, többször játszik sistergő szertelenségekkel, mintsem elmélkedik, s ki ezért csak ritka, fenséges percekben volt csak ő, hatalmas, önmaga! Hogy lehetett a fájdalmak, megalázások e megrázóan emberi pályáját legendává szépítgetni? Még Petőfi szerelmeiről is másképp kellene beszélni, mint szokták. A kiugró pofacsontú, sárga arcbőrű, kiálló szemfogú Petőfi nem volt hódító jelenség; Prielle Kornélia lehetett az utolsó megmondhatója, hogy az az ifjú ember, kinek öltönye elhanyagolt, körme, haja ápolatlan, kinek hangja se volt épp vonzó, sehogy se hasonlított ahhoz a költőideálhoz, kikről a hölgyek álmodozni szeretnek. Szegény Petőfi ritkán került jó társaságba... Mi csodálni való tehát, hogy mihelyt valamely jobban nevelt úri leánykával megismerkedett, első dolga volt beléje szeretni. Vahott Etelka, Sass Erzsi, Mednyánszky Berta eseteit így lehet csak megérteni s így eshetett meg, hogy költői finom léleknek hihette Szendrey Júlia kékharisnyáskodó hisztériáját. S e hivatalos szerelmek mögött ott rejtőznek az útszéli csókok, kalandok, éjek, melyeknek ebben a vándoréletben nagy szerepet kellett játszaniok. A krónika csak Pila Anikóról, a koltói cigányleányról szól. Félős, hogy a többiek se voltak különbek, sehol egy igazán finom, kiváló nő ebben a viharvert, feldúlt életben.
Sajnos, Petőfi kortársai nem értették meg hivatásukat. A festők Petőfi külsejét, az írók pedig Petőfi benső képét hamisították meg; hol hős, hol örök-víg bohém... senki se követi őt élte vérpiros nyomán. A róla elnevezett irodalmi társaság is a vezércikkek ponyvapetőfijének kultuszát terjeszti, nem is sejtve, hogy az eszményítésnek és anekdotizálásnak nincs helye többé a mi világunkban, mely Petőfi személyétől távol áll, eszményeiből kibontakozott s ezért minden eddigi nemzedéknél elfogulatlanabbul, mint élvező és ítélő áll a művész elé.
Kéry Gyulát bízta meg a Petőfi-társaság, hogy kikérdezze Petőfi életének tanúit és gyűjtse össze a rá vonatkozó ereklyéket. Kéry úr bizonyára igen buzgó és igen lelkes ember - és mégis vétek volt reá bízni a gyűjtést. Miért? Mert Kéry úr, ki egy életen foglalkozik Petőfivel, róla mégis csak a következőt tudja mondani: "Petőfi Sándor, ki a magyar szabadságszeretet örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba..."
Minek is folytassam? Ki ne tudná ezek után, hogy milyen író Kéry Gyula? De hiszen mindegy - fogják mondani - a fő, hogy ügyes, jó gyűjtő legyen. De épp itt a bökkenő! Aki közönségeseket ír, közönségeseket lát; aki a költészetet pohárköszöntői frázisokkal téveszti össze, az nem lehet Petőfi szavainak jó gyűjtője. Ezért nincs is érdektelenebb ember, mint az a Petőfi, kinek ismeretségét Kérynek köszönjük. Igaz, hogy Petőfi nem tartozik azok közé, kiknek egyénisége rendkívül nyugtalanító volna - lelke legjava ott van könyvében - ami ezenkívül fennmarad, nem egyéb, mint egy szenvedélyes, lobbanékony, heves, hangos, lelkes, jószívű, sok keserűséget átszenvedett fiatal ember. Volt oly kitűnő költő, hogy a bölcs vagy elmés csevegés, tárcaírókhoz illő készségét meg ne követeljük tőle. De a nagy ember odavetett megjegyzésében is van valami szuggesztív erő; nagy hátterei vannak, dallamos utórezgései vannak legkisebb szavának is. De művész legyen, író legyen, aki ezt meghallja, Eckermann mutatta meg a világnak, hogy a hallgatásnak mekkora virtuozitását lehet kifejteni. És Herrmann Grimmet se fogom soha elfelejteni, ki az öreg Marianne von Willemer szavain át megpillantja Goethét.
Kéry gyula látta Petőfi dajkáját, beszélt Sass Erzsivel, Mednyánszky Bertával... fölkeresett minden tanút, de hiába! Anekdotái úgy hatnak, mint a könyv illusztrációi, melyekből közderültségre szeretnék bemutatni néhányat. Van bennem annyi érzék a "pretium affectionis" iránt, hogy ha valahol - akár a leendő Petőfi-házban is - meglátom Petőfi padját, ágyát vagy szekrényét, érezzem e tárgyak hangulatát. Sőt mi több, megérzem akkor is, ha e tárgyak jó fényképét mutatja nekem valaki; a szegény bútorok rozoga fája, melyet kikezdett az idő, szólna bizony én hozzám is! De ha Kéry könyvében látom ez ágy, szekrény vagy pad apró rajzát s a kép alatt olvasom: Petőfi ágya, szekrénye vagy padja... hát nem állhatom meg bosszús nevetés nélkül. E képekből épp az a valami hiányzik, ami a sok ágy közül, ezt az egyet különbözteti meg millió más ágytól s teszi épp Petőfi ágyává. Hiányzanak azok a kis foltok, nyomok, kopások, mindazok a jelek, melyek a tárgyaknak egyéniséget adnak. Így van ez a szavakkal is! Én hiszem, hogy Petőfi dajkája nem mondott egy szóval se mást, mint amit Kéry előad, egy csomó tulajdonnév bizonyítja a szavak hitelességét, még a Makovinyi borbély házát se feledi el, ki Petrovicsék szomszédjában a katolikus és evangélikus templom közelében lakott, de az öreg nő teljesen érdektelen közléseiben lehetett egy szó, egy hangsúly, egy taglejtés, valami futó, kis nem tudom én mi, amit fel kellett volna fogni, meg kellett volna ragadni s rögtön megértenők, hogy itt nem akárki dajkája beszél akármiféle csecsemőről, hanem igenis az a jó komámasszony, aki Petőfit szoptatta. Kéry úr igazán jobban tette volna, ha lefotografálta volna a derék nőt. Nagy kár, hogy Mednyánszky Berta, aki Kéry leírásában sehogy sem elevenedik meg, nem írta le, úgy mint Sass Erzsi, Petőfivel való ismeretsége történtét. Az a levél, melyet a 74 éves Erzsike ír Kéryhez, elandalítóan kedves biedermayer levegőt sodort felénk: "Látom a költőt édes mosolyával, mikor a kedvéért táncot lejtettem és eldaloltam a régi dalt:
Csipkés a szőllő levele,
Vártalak rózsám, az este...
Újra láttam édes anyámat, amint munkás kezeivel a fáradozó aratóknak a jó magyar túróstésztát készítette, hogy jóízűen megegyék, s amikor Petőfi levette a kis tányért a tálasról, hogy neki is tálaló kanállal adjon.
Újra láttam a kis méhesszobát, ahol felújult kedvvel borozgatának, pipázgattak; ahol Károly bátyám gitár mellett dalolt a mély érzésű költőnek, hogy jókedvre derítse.
És megtelt szívem, lelkem a múltnak magasztos érzelmével, mint mikor a költő csókját rám lehelte".
Kéry uram! Hallotta ezt? "Levette a tányért a tálasról..." Ugye, hogy nem hallotta? Pedig lássa, épp ez a kis részlet ad ennek a zsánerképnek életet, borjádi helyszínt. Ez az, ami legjellemzőbb Sass Erzsikére; az ő kis leányszeme ezt figyelte meg s őrizte meg emlékül egy életen át. S ön épp ezt felejtette volna ki, ha Sass Erzsi le nem írja, hanem elmondja megemlékezését. A Petőfi-mondagyártáshoz persze ki kellene cifrázni az ebéd utáni dalolgatást, gitározást, elvezetnünk a gyanútlan olvasót ahhoz a Petőfihez, ki a szabadság örökéletű dalaival tért a halhatatlanságba.
Kéry úr! Ön azt hiszi, hogy ártatlan dolog frázisokat leírni. Pedig lássa, hogy nem az. Az élet iránti érzéket rombolja. A jelző nagy áruló. Lássam jelzőidet s megmondom, minő ember vagy. Néha egy mondat elég, hogy sohse legyek kíváncsi arra, aki leírta, még ha Petőfi dajkájánál érdekesebb emberek körébe vonta volna is a jó szerencse.
A Petőfi-könyvtár második kötetének címe: Petőfi-adomák. Valóságos szertára ez a mondagyárnak! Miképp lesz emberből melodrámahős, borzasztó tényekből érdekes költői olvasmány? A mód egyszerű. Petőfi életének legvérlázítóbb részleteit csak bizonyos adomás kedélyességgel kell előadni s rögtön úgy hangzanak, mint a magyar nép élce szép hegedűszóban:
"Abban az időben - így kezdődik meseszerű hangulatosan a "Megzavart olvasás" című csinos történet - a katonák még párosával feküdtek. Az ő hálótársa egy cigányfiú volt. Sokkal inkább nehezére esett azonban, hogy a takarodó után gyertyát égetni nem volt szabad. Ő mindazonáltal feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével, midőn társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik társa egyszer ilyenkor oda lopódzkodott s elfútta a gyertyát, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba fúródott. Másnap aztán bakatársai nagy örömére kurtavasra verték a tintanyalót, ahogy őt hitták".
E tréfás "mese" minden sora fogvacogtató, lélegzetelfojtó rettenetesség. De az ember e nyájas előadásban észre se veszi. Hisz ez adoma - kérem szépen - Petőfi-adoma! De tessék egyenként elképzelni a cigányfiút, az ágyat, a csepegő gyertyát a karikában, a fülledt szobát, azt a bakát, ki a tintanyalót a társak örömére ingerli, s azt a megviselt, elgyötört teremtést, aki akkor Petőfi volt, mikor ádáz nagy dühében szuronyát veti, azt a förtelmes megalázást, amint ezért vasra verik, s bizonnyal átfut mindenkin a helyzet iszonya. Csak a Petőfiről írók nem érzik ezt, ha mernek a tárgyhoz komázva, anekdotázva nyúlni.
Ilyenek a Petőfi-búvárok művei. Milyen lesz az a huszonnyolc füzet, melyet a prospektus még vészjelez! Regényes rajzok Petőfi életéből, Petőfi-regék, Petőfi születésének és eltűnésének irodalma, s pláne Petőfi életregénye stb. Ennyi felesleges könyv, mikor még Petőfinek jó kiadása, jó életrajza, jó méltatása nincs! Az Endrődy-Ferenczy-gyűjtemény sűríti a ködöt Petőfi körül. Itt az idő, hogy valaki elfújja.
Még egy szó a kis füzetkék kiállításáról, melyet az előfizetési felhívás ízlésesnek merészkedik mondani. A könyvkiadás vaskorszakában volt az ilyesmi ízléses, épp úgy, mint az a nagy kétkötetes, illusztrált Petőfi-versgyűjtemény, melyet ugyancsak a Petőfi-társaság adott ki nemrég a Petőfi-ház javára.
(Forrás: Nyugat 1908. 16. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése