Jánoska kis hét hónapos ember volt, nyitott koporsóban feküdt négy szál gyertya fényében, mindenféle tarka és szomorú élet között.
A Vizafogó tájékán jártam, szomorú köd készült aláomlani, egy Párkány utcai régi házba befordultam, az ezernégyszázhuszonkilencedik szám alatt és egy földszintes szobában ott volt Jánoska is, aki éppen menni készült... Milyen is volt az a szoba és mi minden volt abban a szobában, ahol az ablakon piros firhangok merengtek és a Jánoska négy gyertya közt feküdt a középen egy kerek asztalon?...
A szoba jobb sarkában cipészműhely van: részvénytársasági alapon; ketten ülnek a suszterszéken, éppen cipőt talpalnak az üzlettulajdonosok.
Tambura és egy paletta lóg a kis padka felett, ez az egyik suszteré, aki művészlélek. Sújt a kalapács, pattog a talpbőr, amint verik, szöveg szög után szedve a szájukból és dugva a pattogó talpba. Vígan megy a dolog, sietni kell. Klipp-klapp, klippp-klapp...
A másik sarokban üveges tót lakik az üzletével; az üzlete nem sok: háton hordott léces szekrény, zöld üveglapokkal. Levelet olvas, görhes bús arca a betűk fölé hajlik, a bozótos hegyekre gondol talán, ahol már hull a hó...
Mellette egy koffer hátán három facér munkás máriásozik:
- Tökből negyven!
- Makkból húsz!
- Aci azt a tízest!
- Elfogtam a makkdisznót, ugye,
Odébb két fiatal leány. Övék a szoba egyik sarka és az ágy, melynek fája ott feketéllik a piros takaró alatt. Kis francia leány az egyik. Anyaságának nyolcadik hónapjában van. Idegenből jött, megesett. Most itt van; a nyelvét nem értik, ő sem a többiét. Csak itt van. A többit tudja az Úristen. És éjszaka a közös takaró alatt összemelegszik a két leány teste, azé, aki négy hét múlva anya lesz és azé, aki nem tudja a maga igazi valóságában mi a szerelem...
A konyhában asszonyok főznek. Az asztalon meg selyempapírból készült művirágok közt egy koporsó. Egy egészen parányi koporsó. A sok pihegő, verejtékező élet között csendesen, megbékélten fekszik egy kis ember, alig látszik ki a dermedt szőkefürtös fejecske az olcsó művirágok és az aranyhímes szemfödő alól. Ez a Jánoska, aki elmegy. Szomszédságeli gyermekraj csicsereg körülötte és ijedős kíváncsisággal fel-fellebbenti a szemfedőt.
Azonban dél van. Hazajön az ember; éhes. De a mindennapi kenyér helyét elvette Jánoska. Megfogják tehát csendesen Jánoskát és koporsóstul leteszik a földre. Az asztalon ég a négy gyertya, a család krumplipaprikást ebédel és négy kandeláber világít apára, anyára, akitől való a Jánoska és a leányra, aki még nem tudja, mi a szerelem, mert tizenkét éves és a franciára, aki nemsokára anya lesz.
No de azt is meg kell hányni-vetni, ki menjen a temetőbe?
Mert hat hely van a batárban, egy a kocsis mellett, az hét, úgy is meg lesz fizetve és utóvégre egy kis kocsizás nem árt.
- Ha addig besvercelem ezt a cipőtalpat, nem bánom, elmegyek én is – így a suszter.
- Én szeretem a temetést nézni! – az egyik facér kártyázó.
- No mi a trompf? – a másik.
Az üveges tót nem tud ezen a nyelven; borovicskába mártott kenyeret ebédel.
- Én csak a katonatemetést szeretem, mert ott muzsika van –, a harmadik kártyázó.
És nem jön sehonnan az a különös hang, amely megszólalna és mondaná nekik:
- Csendesebben! Valaki alszik... Valaki alszik, aki nagy útra megy. Csendesebben!
Valaki alszik ott a sötét szögletben, a sajnálkozás minden könnye, minden sóhaja nélkül várja, hogy elvigyék!... Hasadt szívű anya nem becézi, nem szólongatja halkan, remegve, lágyan csendülő szóval. Nem sikoltja szívet tépően zokogó panasszal a nevét. És nem hurcolja oda a könnyét, a lelkét, az imáját, a csókját, a legeslegutolsó csókját...
Aztán megérkezik a temetkezési vállalkozó. Diszkréten félrehívja a házigazdát a számla ügyében.
- Tudja, mit mondok magának, uram? Mert ilyen pontosan fizetett, jövő alkalommal már részletre temetünk magának. Csak tessék bátran hozzánk fordulni!
- Tegyétek vissza a koporsót az asztalra! – mondja az apa -, nézők gyünnek.
Csakugyan érkeznek életverte, szomorú szomszédok. Jánoska az asztalra kerül, a szomszédok nézik:
- Nagyon szépen fekszik! – mondják.
Kicsi koporsóban örök fekete éjszakában visznek egy parányi halottat és a nagy végtelenben és körülötte és mögötte vonaglanak oktalan fájdalmak és vergődik a gond és a nyomor...
(Forrás: Antal Gézáné: Túl a palotákon – Pesti riportok Bp., 1913.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése