És ha kell, elhagyjuk az ősi házat
És vándorlunk tovább,
És vándorbotunk, koldustarisznyánkat
Felmutatjuk, mint a szentséget a pap.
És ha kell, elszóródunk a világon
És elszóródunk minden csillagon,
S leszünk a végtelenben egy-egy láng
S a mindenségben egy-egy sírhalom.
Szilánkjai egy szétrobbant világnak,
Új Izrael,
Égen-futók, akik alászitálnak.
De ahol lehullnak,
Azon a földön mindent porrázúznak,
S mely megadja nekik a nyugtot, békét,
Annak a népnek kiszívják a vérét.
Ahol lehullnak, tőlük az a föld
A jóságot s az irgalmat ne várja,
Mert nincs szíve, akinek nincs hazája.
Majd megtanulunk minden földi nyelvet,
De nem felejtünk el egyetlen egyet.
És leszünk múzeumok kincse majd,
Hűlt meteorok, roppant sírkövek,
Kiket egy távol, késő nemzedék
Tán megsüvegel majd és megkövet
És talán félő tisztelettel mondja:
Ezek az ide tévedt, kemény holtak,
Ezek a furcsa, idegen világok –
Ezek – magyarok voltak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése