(Spanyolországi történet)
I.
Nagyon sok évvel ezelőtt - egy egész emberöltőt gondolok - két ifjú legény érkezett Madridba, azzal a szemtelen és nevetséges elhatározással, hogy a tollukból fognak megélni.
Ezen az elhatározáson kívül nem hoztak egyebet magukkal, csak: hatvannyolc dénárt, Cervantes Mihály könyvét: az elmés, nemes Don Quijote életírását, meg egy ünneplő ruhát, mely jó volt mind a kettőjüknek.
Elutazásuk előtt atyjuk az ősz Galvez de Montalvo - mert a szemtelen ifjak testvérek voltak -, könnyíteni akarva a lelkiismeretén, így búcsúzott el tőlük:
- Én mosom a kezemet, fiaim. Nem marasztallak benneteket, mert először is: úgysem hallgatnátok rám. De nem marasztallak benneteket azért se, mert szegény ember vagyok, s a szegény ember, ha nem adhat pénzt, ne adjon tanácsot. Hordja a keresztjét, és hallgasson, mert meg van írva, hogy a szegény ember és a megadás egy anyaméhből születtek. Mindazáltal teljesítem apai kötelességemet, s bár nincs módomban benneteket megtéríteni, nem titkolom el, hogy miként vélekedem a tervetekről. Bizony mondom nektek, fiaim, jobb volna, ha mindjárt lefeküdnétek ama szemétdombra, mely utolsó birtokunknak maradt meg a hajdan terjedelmesebb montalvói uradalomból. Ugyanoda jutnátok, ahová igyekeztek, s kevesebb baj, kevesebb keserűség árán.
- Atyám - felelt Luis Galvez de Montalvo, az idősebbik fiú -, ön bizonyára tudja, hogy irodalmunkban a népies irányt újabban igen elhanyagolták, s hogy a hazafias költészet egy idő óta parlagon hever. Erkölcsi kötelességünk e bajon segíteni. Ne aggódjék; földink: Escobar, aki csak ledér zarzuélák gyártásával foglalkozik, batáron jár, legényt tart, s hercegnőkkel barátkozik. S nekünk hivatásunk van, míg ő csak mesterséget űz. Persze, ön már öreg ember, atyám, s a jövőt, mely önnek idegen, nem tudja elképzelni. A jövő végtelen, atyám; tele van csudákkal, amelyekről ma nem is álmodunk. Aztán... akárhová vezet is ez az út! Ez a dicsőség útja. Pályánkon elvérezni szebb, mint tespedni jólétben; ifjak vagyunk, lelkünk erős, hitünk határtalan. Nec portae inferi!...
- Úgy van - szólt Estebanilo Galvez de Montalvo, a fiatalabbik testvér.
- Akkor hát Isten veled, fiam Luis, és Isten veled, fiam, Estebanilo. A jó szerencse legyen veletek, mert csak ez védhet meg attól, aminek elébe rohantok. Imádkozni fogok értetek védőszentemhez, San Jagóhoz; talán meghallgatják az égben.
Az ifjak elutaztak, s néhány nappal később az öreg Montalvo meghalt bánatában. Ettől a szereplőtől végképpen elbúcsúzhatunk.
II.
Ha azt mondtam, hogy Luis és Estebanillo testvérek voltak, hanyag kifejezést használtam, mert mai nyelven szólva úgy kellett volna nyilatkoznom, hogy Luis és Estebanillo elődei voltak a sziámi ikreknek. A testvérek rendesen csak közeli rokonok, akiket az élet egyre jobban eltávolít egymástól; néha már a gyermekszobában is idegenek egymással szemben. Luis és Estebanillo pedig lélekben annyira össze voltak forrva, hogy róluk voltaképp mint egy emberről kellene beszélnem. Se ikertestvérek, se férj és feleség, se szeretők között nincs példa oly teljesen önzéstelen, rajongó szeretetre, aminővel ezek a fiatalemberek viseltettek egymás iránt; elválhatatlanok voltak, mint a dioszkúrok, közös volt minden lépésük s minden gondolatuk, folyvást meglopták magukat a másikért, nem vártak egymástól semmit, s kicserélve az önzésüket, úgy imádták egymást, ahogy más ember csak magamagát imádja.
Ami a külső illeti, nem hasonlítottak egymásra. Luis, aki csak egy esztendővel volt idősebb Estebanillónál, barna volt és erős, Estebanillo szőke és gyönge testű. Luis szava úgy hangzott, mint a mennydörgés, Estebanillóé mint a fuvolaszó. De ez csak fokozta Estebanillo rajongó csodálatát s azt a példátlan, valósággal apai gyöngédséget, mellyel Luis öccsét dédelgette.
Mivel minden gondolatuk közös volt, elhatározták, hogy csak egy helyet kérnek a nagy írók Panteonjában, de annál díszesebb helyet. Együtt írták összes munkáikat. Sokféle mű került ki a tolluk alól: vers, színdarab, népies elbeszélés, de a legjelentéktelenebb írásuk alatt is ott állott mind a kettőjük neve. Melyiküknek mennyi része volt a közös munkában, egyforma volt-e a tehetségük, s ha igen, melyiküké mire volt inkább alkalmas, kitől eredt a gondolat, s ki volt jelesebb a kidolgozásban? - sohase tudta meg senki. Ha Estebanillóról volt szó, Luis nem győzte magasztalni:
- Ó, Estebanillo csupa tehetség!
Viszont Estebanillónak minden mondata így kezdődött:
- A bátyám...
Más emberről, más tárgyról nem beszélt soha.
Különben hallgatag fiú volt, akit a bátyján kívül csak egyetlenegy élőlény tudott fecsegővé tenni: Dolores kisasszony, aki a Szent Izidorról elnevezett kávéházban a cukrot mérte ki a pincéreknek. Estebanillo egy kicsit szerelmes volt ebbe a leányba, és sokért nem adta volna, ha Dolores a szerelmi megfelejtkezés egy édes pillanatában keblére dől Luisnak.
III.
A nagyra törő ifjak olcsó padlásszobát béreltek ki lakóhelyül, mely nem sokkal volt tágasabb egy jóravaló koporsó belsejénél. Mióta a ház állott, e helyiségben tűzifa nem égett. A téli hónapokban tehát Luis és Estebanillo tulajdonképp a kávéházban laktak.
Aki sok időt tölt a kávéházban, az előbb-utóbb kénytelen a politikai pályára lépni. A két Montalvo is így járt.
Összeismerkedtek Madrid legszájasabb embereivel, akikben eleinte csak a regényalakokat látták. Addig-addig tanulmányozták ezeket az érdekes, de borzas jelenségeket, míg végre ők is együtt ordítottak a farkasokkal, s azon vették észre magukat, hogy mind a ketten kélsz államférfiak.
Luis vagy három hónapon át gyönyörűen mennydörgött a zsarnokság ellen. Estebanillo testvéri szeretetből kijelentette, hogy ő kélsz meghalni az igaz ügy diadaláért. Fiatal emberek könnyen beszélnek a halálról.
Véletlenül nem volt okos dolog sokat politizálni. Zavaros idők jártak; senki se tudta, mikor és hogyan keveredik bajba. A kormányzottak erősen zúgolódtak a hatalom ellen; kevesellték a kenyeret, és sokallták a rovást. A hatalmasok viszont úgy vélték, hogy a mob nagyon elpimaszodott, s hogy a fél-rendszabályok ideje lejárt. Valami villámosság volt a levegőben.
Egy szép nap Escobar, a zarzuelagyártó, azzal rontott be a kávéházba, hogy:
- Odakinn már csinálják a torlaszokat! Álljon talpra, akinek a vére még nem vált aludttejjé!
Luis és Estebanillo tisztában voltak vele, hogy nekik ott kell lenniök a torlaszokon. Aki á-t mondott ,mondjon b-t is. CSak egyben nem értettek egyest. Luis azt akarta, hogy Estebanillo maradjon otthon.
- Látom rajtad - szólt -, hogy beteg vagy. Eredj haza, és feküdjél le. Lehet, hogy az éjszakát is a barikádokon töltjük, s neked megárt az éjjeli levegő.
Estebanillo hallani se akart erről az ajánlatról.
- Nekem ott a helyem - felelt -, de az nem lehet, hogy te is velem jöjj. Terád még szüksége van a hazának.
A vitatkozás vége az lett, hogy elmentek mind a ketten.
Egy óra múlva Madrid tele volt barikáddal; a katonaság kivonult, s a puskaropogás megkezdődött.
Hála a kormány energikus rendszabályainak, a hatalom negyvennyolc óra alatt végzett a forradalommal. Vagy harminc zendülőt lepuffantottak, s a béke helyreállott.
Luis sokáig nem tudta meg, mi történt. Egy karabélyos sikerült célzása jó időre megfosztotta eszméletétől. Vagy hat hétig feküdt a rabkórházban. Mikor fölépült, az apáca tudatta vele, hogy ne keresse az öccsét, mert öccse már nincs az élők sorában.
A katonák első golyója Estebanillót terítette le. Jól eltalálták; még csak egy jajszava se volt. Luis, a zűrzavarban, észre se vette, hogy öccse a füstfelhőben eltűnt.
De azért ne búcsúzzunk el Estebanillótól; ez a szereplő még dolgot ád nekünk.
IV.
Estebanillónak sejtelme se volt róla, hogy mi történik vele. Szívében a golyóval, két lépést tett előre, aztán oldalt bukott, nem is gyanítva, hogy ebben a pillanatban megtalálta a halhatatlanság útját, azt az utat, melyet bátyja ötven esztendeig hasztalan fog keresni.
Mert Estebanillo története voltaképp itt kezdődik.
Egypár hónappal a szegény fiú halála után Spanyolország életében nagy változás állott be. A mob egyet gondolt, még egyszer nekifohászkodott, s ezúttal sikerült elbánnia a hatalmasokkal. A forradalom, felülkerekedett.
E győzelem következése az volt, hogy Spanyolország kormányformát cserélt - mint már annyiszor! -, s azok helyét, akik a kis Montalvót lelövették, elfoglalták a Szent Izidor-kávéház borzas alakjai.
Az új emberek, hatalomra jutván, történelmi múltra kezdtek szomjúhozni. Az első dolguk az volt, hogy fölelevenítették a hőskorszak emlékeit, s hivatalos ünnepeket rendeztek ama megdicsőültek tiszteletére, kik soraikból elvérzettek. Spanyolország egy álló esztendeig a februári napok áldozatait siratta, ünnepelte.
E hősök közsül egy se volt annyira kedvökre való, mint a nagy Esteban Galvez de Montalvo.
A vérkeresztség ugyanis Estebanillónak megszerezte az Esteban nevet. Ő volt az első áldozat. Ő volt a barikádok védői közül a legrégibb, legfényesebb nevű. S ő volta hősök között a poéta.
Áhítattal kezdték olvasni írásait, s rájöttek, hogy Estebannal Spanyolország egyik legnagyobb költője vérzett el, a Cervanteseknek és Calderónoknak egy méltó utódja, akinek különböző ópuszai csupa művészet és példaadás.
E munkákat olvasni kellett az iskolákban. A legjelesebbek kezdték verseit magyarázni; e szent könyveket minél gyakrabban forgassa minden igaz spanyol, s minél tüzetesebben tanulmányoza az íróművész meg a historikus. Mellesleg ugyanez a hazafias sajtó tisztelettel emlékezett meg az élő Luisról is, aki buzgó dolgozótársa volt lánglelkű öccsének.
De ez csak kezdete volt az Esteban-legendának.
Hősök nem születnek mindennap, s a nemzetnek vallásos szüksége, hogy folytonos kegyelettel legyen nagyjai iránt. Békeesztendők következtek, s e jobb korszakban egyre nőtt Esteban emléke. Egy ünnepi délután márványtáblával jelölték meg születése helyét, s a lobogódíszbe öltöztetett falucska megtelt miniszterekkel és más előkelőkkel. Ugyanebben az évben obeliszket emeltek a sírjára, s e nagy napon a madridi boltajtók zárva maradtak. Könyveket írtak életének körülményeiről, s a kis Dolorest, aki szívta édes vallomásai mézét, megtették volna költői alakká, szerencsétlenségére Dolores épp akkor ment férjhez a fizetőpincérhez.
Az idő elmúlt, s Esteban emlékét egyre jobban kiszínezte az áhítatos képzelet.
Idősebb emberek már úgy emlékeztek rá, mint lánglelkű politikusra, aki nehéz helyzetekben mindig megtalálta a helyes utat, mint páratlan szónokra, kinek szava vihar volt, s ki mindenha magával ragadta a népet, mint rettenthetetlen harcosra, kinek kezében folyvást villogott a csatabárd. Egyre többet tudtak a szerelmeiről, s életrajzi adatok címén olyan kalandokat meséltek róla, amelyeket megirigyelt volna maga Don Juan.
Végre, vagy harminc évvel a halála után, szobrot emeltek neki, azon a téren, ahol elesett. A szobor lovon ülő atlétát ábrázolt, kivont karddal, egy Apollo fejű Cidet, aki mindenkihez hasonlított, csak Estebanhoz nem. A talapzaton arany betűk e szókat villogták: "Jogom és kardom! Don Esteban Galvez de Montalvónak a hálás haza."
Szóval, Estebannak gyönyörű élete volt a halála után. Au utókor kinevezte őt nemzeti bálvánnyá, a férfiúi és lovagi erények mintaképévé, a harcoló bárdok díszévé, virágjává. A madridi érsek a templomban mondotta el, hogy: "Kőből van az, ki nem sír Esteban dalain."
V.
Nincs özvegy, aki keservesebben és hosszabban gyászolná férjét, mint ahogy Luis gyászolta Estebant.
Fájdalma annál szertelenebb volt, mivel úgy vélte, hogy ő az oka öccse halálának. Nélküle nem került volna oda, ahol a halált osztogatták.
Bánatában elhatározta, hogy egész életét öccse emlékezetének szenteli. Nem lesz más célja, mint: egy életen át dicsőíteni azt, akinek igazi értékét csak ő ismerte, feltárni az egész világ előtt a vértanú lelkének egész kincsesházát, megóvni költőtársa emlékét a hálátlan feledéstől, oltárt állítani testvéri kegyeletének, s mindennap új meg új áldozatot mutatni be ennél a szent oltárnál.
Mikor bánatából valamennyire felocsúdott, mindjárt hozzá is látott életének eme nagy munkájához. Könyvet fog írni öccséről, s e könyvben elbeszéli, hogy ő már csak múltak árnya, hogy belőle a jobb rész elköltözött, s hogy öccse halála után nem maradt meg lelkének még csak a fele sem. Elmondja, hogy közös munkáikban az oroszlánrész öccséé, s ha együtt dolgoztak, ő csak hű íródeák volt. Leírja: mily lángelme, mily nagyfokú lelki érzékenység, s mily páratlan szív lakott abban, aki testvére volt, s aki minden tekintetben fölötte állott; leírja: mekkora tudás, minő műveltség s mily férfias erények ékesítették.
Ezen a könyvön egy évig dolgozott. A vezeklés buzgóságában nem tartózkodott a túlzásoktól sem, s a szertelen fájdalom elfogultságával átruházta öccsére mindazt a jót, ami kettőjüktől kikelt.
Később, persze, fájdalma lecsillapodott. Az idő minden sebet behegeszt, már tudni illik, ha a sebet nem a test, hanem a lélek kapta. A lélek az embernek a legkevésbé érzékeny része; járja át ezer dárda, kiáll az mindent, mintha keményfából volna.
Mialatt gyászolt, évek múltak el. Végre hozzá kellett fognia valami más munkához is. De semmi se érdekelte igazán. Mintha öccsével eltemette volna minden tetterejét, egész nagyravágyását, összes reménységeit.
Akinek a szervezetét valami nagy baj már megviselte, fogékonyabb az új bajok iránt, mint az ép ember, akinek még nem volt semmi komolyabb betegsége. Érzékenyebb, lágyabb lelkű, s inkább hajlandó monomániákra. A bánatos, sajgó szívű ember alkalomadtán mindig kész vőlegény.
Luis de Montalvo, egy rossz órájában, megházasodott. Talán maga se tudta, hogy a házasságban csak vigasztalódást keres. S egy bajból: csinált kettőt.
Házasélete sohase volt boldog. A felesége sok erénnyel ékeskedett, de szegénynek gyakran fájt a feje, s ez állandóan rosszkedvűvé tette. Lánykorában valami szomorú báj ült rajta, a vérben való szegénység bizonyos jele; asszonykorában bájából csak a szomorúság maradt meg. Az örökkön nyafka, zsémbes vagy panaszosan hallgatag asszony közelében Luis úgy fázott, mintha a Spitzbergákon élt volna. Koronkint maga is elhitte, hogy ezt a sok fejfájást mind ő okozta.
Három gyermekük is volt, de mindannyian elhaltak pici korukban. A közös gyász s az együtt átélt szomorú napok Luist és feleségét csak elidegenítették egymástól. Egyik se sokat bánta, mikor az orvos egy nap szétválasztotta őket.
Az asszony ekkor már szinte ellenséges indulattal viseltetett a férje irányában. Nem tudta megbocsátani neki, hogy becsületes maradt. Az volt az érzése, hogy iszonyatosan megcsalták.
VI.
Luis, új életre vágyakozva, visszamenekült első szerelméhez. De a munka nem szerzett enyhülést neki, mert törekvéseinek egyre kevesebb foganatja volt.
Mikor a madridi könyvesboltokban megjelent az első könyv, melyen már csak az ő neve állott, még azt mondták róla, hogy: méltó testvére annak a csudálatos lángelmének, akit Esteban de Montalvónak neveztek. Öccse révén bekerült a spanyol irodalom jelesei közé, de ezt a kiváltságos méltóságát nem őrizhette meg sokáig. Második könyve, mely az ő szemében sokkal érettebb alkotás volt első kísérleteiknél, már szóhoz juttatta azokat, akik nagyot csalatkoztak az élő Montalvo tehetségében. Ezek úgy találták, hogy a nagy Estebant meg a másik Montalvót nem lehet együtt emlegetni, bár az utóbbi is derék legény, aki szintén szerzett valamelyes érdemeket, s mindenesetre tiszteletre méltó irodalmi alak, mert végre is bátyja, s mi több: dolgozótársa volt az elhunyt nagy költőnek.
Elmúlt vagy húsz év. Új emberek jöttek, akik más hangon, másról énekeltek. Az ízlés, a divat megváltozott, s Montalvo még egyre írta régimódi történeteit. Már csak ő írt ebben a régies formában; úgy, ahogy Esteban írt annak idején. De míg Esteban dolgait, mint klasszikus remekeket, az iskolákban olvashatták, a Luis de Montalvo új szerzeményeivel nem törődött senki. Az új emberek nemigen ismerték Luis de Montalvót; nem olvasták, nem is hederítettek rá. Lassankint köztudottá lett, amit ő maga hirdetett először, hogy a nagy napokban csak íródeákja volt öccsének, s míg Esteban a villámlás és a fergeteg volt, ő: csak az engedelmes kéz, mely papírra tette ama lángelme gondolatvilágát. Nem bántották - hadd éldegéljen öccse nevéből! -, de nem foglalkoztak vele, nem létezett.
És Luis de Montalvo csak írta, írta tovább régies meséit, amelyeket senki se olvasott. Mert mit csinált volna egyebet?!
VII.
Hatvanéves korában Luis Galvez de M Ontalvo, aki az utolsó húsz esztendőt özvegységben, bánatban és elhagyatottságban töltötte, igen bolond dologra határozta magát. Feleségül vett egy tizenhat esztendős leányt, akinek még az öreg, kopott firkász is jó parti volt.
Egész Madrid megbotránkozott ezen a cinizmuson.
- Hogy bolond és nevetni való - szólt egy úr, aki eddig sohase törődött vele -, azt régen tudjuk. Ám álljon a feje tetejére, ha kedve tartja, otthon, a négy fal aközt; de a nyilvánosság előtt becsülje meg magát. Neki, aki ma egyetlen örököse az Esteban de Montalvo nevének, nincs joga szégyent hozni a nagy Estebanra, aki az egész nemzet büszkesége.
Ez volt az általános vélemény, s többen akképp gondolkoztak, hogy ezt a bolond, szégyenletes és pietás nélkül való házasságot minden áron meg kellene gátolni.
- Szanatóriumba kellene vinni - mondták. - Ha valaki hatvanéves korában tizenhat éves lányt vesz el, az már nem is cinizmus, hanem nyilvánvaló betegség. VAgy nem világos jele-e az aggkorral járó gyöngeelméjűségnek?
De hamarjában nem volt rá törvényes alap, hogy minden nagyobb botrány nélkül az őrültek közé vigyék, s míg barátai azon tanakodtak, miképpen lehetne Esteban emlékét ettől a szégyentől megóvni, Luis de Montalvo titokban elvette a leányt.
A megsértett világrend természetesen megbosszulta magát. A tizenhat esztendős asszony ugyancsak megtáncoltatta agg férjét, s Luis de Montalvo nemsokára sírva gondolt az első asszonyra, aki egykor mint a megtestesült szemrehányás, hangtalanul járt fel s alá az öreg író szomorú, hideg otthonában, régen, húsz, harminc esztendővel ezelőtt...
VIII.
Egy téli éjszaka - három óra felé járhatott az idő - Luis Galvez de Montalvo két ifjú legény társaságában iddogált a Szent Izidor-kávéházban. Szokása szerint tökrészeg volt; a nyolcadig grognál tartott.
Arca kiveresedett az italtól; mereven bámult maga elé, s szüntelen motyogott. Senki se figyelt rá; a fiatalok se, akikkel ivott.
Egyszerre nagy társaság állított be a kávéházba lármázva, vígan. Az újonnan érkezők egy bankettről jöttek, ahol február tizenharmadikát ünnepelték.
Akkoriban volt negyvenedik évfordulója a "februári napok"-nak. Annak a forradalomnak, mely Esteban de Montalvót megölte.
A liberális kormány, hogy elterelje az ország figyelmét ama pénzügyi zavarokról, melyeket a legutóbbi háború okozott, elhatározta, hogy szokatlan fénnyel ünnepli meg ezeket az emlékezetes napokat. Már vagy hatodik hete dúlt a kegyelet. Megünnepelték február nyolcadikát, tizedikét, tizenharmadikát, megünnepelték volna február harmincadikát is, ha egyáltalán volna február harmincadika. Madrid város teljesen átadta magát a lelkesedésnek.
A bankett igen jó lehetett, mert azok a kitartó honfiak, akik a kávéházban óhajtották végezni az ünnepet, fölötte emelt hangulatban üdvözölték a legközelebbi évfordulót, február tizennegyedikét. Egy igen rekedt s igen kopasz úr, aki két év óta mindennap két-három órán át siratta Spanyolországot, újra kezdte a tósztozást, s azt javasolta, hogy a februári ünneplést ismételjék meg augusztusban; nevezetes napok évfordulója lesz akkor is, s a lelkesedés lehet sok, de sohase lehet elég. Vagy lehet elég, de sohase lehet sok.
- Ostoba! - szólalt meg hirtelen a holtrészeg Montalvo, azon a hangon, mely egykor nagyon hasonlított a mennydörgéshez. - Hagyjátok már egyszer békében azokat, akik meghaltak; keressetek más fejősteheneket!...
S még folytatta, de a többit már nem lehetett hallani. Óriási lárma kerekedett.
- Ki az?
- Mit akar?
- Verjétek agyon!
- Megsértette a vértanúk emlékét!
- Rúgjátok ki a hazaárulót!
S az ittas vénember igen rosszul járt volna, ha a két fiatal segítségére nem siet.
- Nem látják, hogy részeg? Fogalma sincs róla, hogy mit beszél. Nincsen magánál. Már nyolc óra óta iszik, s részeg, mint a csap.
Csakugyan, alig tudták hazaszállítani. Egypár perc múlva teljesen elvesztette az eszét, s hiába támogatták, nem tudott a lábára állani. Nagy nehezen mégis hazavezették.
- Szegény öreg! - szólt az egyik fiatalember, mikor végre megszabadultak terhüktől.
- Hova züllött ez az ember, Istenem, hova züllött!...
- Nagyon is sokáig élt - vélte a másik.
- Neki ott kellett volna meghalnia a torlaszokon!
Aztán egyébről beszéltek. Politikáról s mindenféléről, ahogy fiatal emberek szokták, akik egész éjszakákat átkóboroltak, s hajnalig vitatkoznak az utcán.
Eltűnődtek Spanyolország jelen állapotán, s amint a vértanúk piacán elhaladtak Esteban de Montalvo szobra mellett, egyikük felsóhajtott:
- Istenem, ha ő élne!
- Igen, ő még megmenthetné Spanyolországot - felelt a másik, mély meggyőződéssel.
Forrás: A Hét 1899., VI. évf.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése