Ignotus: Vajda János †

Amit Vajda Jánosról az utóbbi tíz esztendőben írtak, majd mindenbe beleszólt a megfontolás, hogy ő maga is elolvassa: egy nagyon érdemes, nagyon érzékeny s nagyon szegény, idős ember. Az öreg Sarceynek emlékszem egy bölcs mondására: igyekezz ahhoz hasonlítani, akinek az emberek tartanak. Vajda János is az ő utolsó esztendeiben öntudatlanul hozzástilizálta magát ahhoz a képhez, amit az emberek róla alkottak; s ő, akit nem szándék, hanem kényszerűség tett remetévé, magános emberré s világgyűlölővé, lassankint maga is annak tekintette magát. Az emberek meg alkalmazkodtak ehhez a gyengeségéhez, s róla írván, állandóan azt a mély gordonkahúrt pengették, melyre úgy érezték, legszívesebben kél visszhang a lelkében. Meg aztán közönséget is kötéllel kellett fogni annak, akit az újságok álló szedése a legnagyobb élő magyar költőnek nevezett. Így írták róla, így írtuk róla mindig ugyanazt: ugyanazokat a szertelen képeket, lávásan ömlő elismerést, sok magasztalást s kevesebb igazságot. Pedig kivert bikánál, úgy gondolom, jobb szeretett volna fejedelmi szarvas lenni, kit félénk szerelemmel rajban követnek a barna szemű nőstények - s a mi a magasztalásokat illeti, az ő ajkán is megremeghetett a Lessing keserűsége: magasztalnátok bár kevesebbet, de olvasnátok többet - Klopstockot, Vajdát vagy általában a poétákat.

Nem, nem hiszem, hogy Klopstockra gondolt volna. Egyáltalában, hogy sokat gondolt volna másra vagy más egyébre, mint saját magára. Ezt korántsem úgy gondolom, hogy önző lett volna. Éppenséggel nem, noha épp azok festéséből tetszik annak, akik hozzá nálunknál s a többieknél közelebb állottak. Ez csak annyit jelent, hogy, ami lírikusnál nem vétek, hanem inkább erény, vagy legalábbis szükségszerűség, a külső világ számára ha nem is érzékei hiányoztak, de ezeknek a tudósításairól képtelen volt tudomást venni. A világ az ő számára nemcsak a kant értelmében volt az ő képzete, hogy azt látta volna, amit ő vetített ki bele; ő nem is nézett kifelé, mert csak befelé látott. Innen van, hogy e sokat olvasott, sokat járt-kelt, és sokat tapasztalt ember lelkéről mind e tapasztalatok nyomtalan pergettek le a semmiségbe, s ő mindvégig naiv maradt és tudatlan, mint Herkules lehetett az ő bölcsőjében, mikor bizonyára öntudatlanul fojtotta meg a rátekergődző kígyókat. Ilyen öntudatlan herkulesi hőstettek Vajda csudaszép strófái, melyekbe a fájdalmai kígyóit beleölte, s melyek csak vajmi ritkán alakultak művészi egésszé s egészen művészivé. Mert ehhez több kell az erőnél, ehhez tudatosság kell, aminek ő híján volt. Az ő nagy darab asbest-lelkéről lepattant az égi háború villáma, lezuhant a felhőszakadás patakja, s még a fájdalmak tüzében sem olvadt meg, csak izzott és világított.

Valóban, ő nem olvadt meg soha. Szeretetet meg humort hiába keres nála az ember. Vágyott ezekre az érzésekre, de csak tehetetlen kísérletekig jutott el, s kínos e kísérleteit olvasni, mert sem mosolyogni, sem könnyezni nem tudott. Nem tudott szeretni, csak vágyakozni, gyűlölni sem tudott, csak haragudni. Önnönmagát sem szerette, mert a szeretet áldozatból áll, s ő maga iránt sem volt képes a legkisebb áldozatra sem. Mint a modern szerelmes, aki az asszonynak a lelkét keresi, epesztő vággyal, gyanúval, kíváncsisággal, apróra csíptetett, kutató szemmel, szimatolva, hátraszegett fővel kémlelte és követte saját magát, s olykor megrázta a harag, hogy nem találta nyitját e folyton előtte lebegő, de előtte is mindvégig titokzatos egyéniségnek. Az önmegfigyelés e rettentő küzdelmeit kövesíti meg az ő költészete.

Pedig mégis ő maga adta meg kulcsát e rejtelmes egyéniségnek - rettenetes kulcsot, méltót ahhoz a dantei látványhoz, melynek a kapuját föltárja. Öntudatlan adta ezt is, mint majdnem mindent. Zempléni Árpád barátom közli most az újságokban egy-egy beszélgetésüket, melyekben az ősz ember ifjú koráról emlékszik meg. Zempléni Árpád szavahihetőségét gyanú nem érheti, de különben is, kitalálni olyasmit nem is lehet, mint ami e beszélgetésekben foglaltatik. Bátran állíthatom, hogy soha még anyáról úgy nem beszéltek, és soha még ember a saját édesanyjáról úgy nem beszélt, mint Vajda János ezekben az ő közléseiben. 

Az apját, egy derék parasztembert, akiben, az ő érzése szerint egy Napóleon veszett el, bevallja, hogy imádta. Az anyjáról sem mond elvégre semmi rosszat. Csak azt, hogy sajnálta az apját ettől a közönséges cselédtől, s bántotta, hogy az mégis félti a feleségét. Nagy legény korában meg is mondta neki: ugyan mit félt rajta, apám, hisz fiatal korában sem kellett ez senkinek, nemhogy most járnának utána!... 

Néhány költő hallgat az anyjáról, s az olvasó tudja, mekkora fájdalmat leplez e hallgatás. De milyen irtózatos fájdalom lehet, amely ily szavakban tör ki azokon az ajkakon, melyekről elröppenhetett sok minden, de hazugság soha! Egy csúf novellát olvastam egyszer, egy leányról, akiből mindörökre kihalt a szerelem képessége az éjszakán, mikor a saját apja üldözte őt szerelmével. Csalódni azokban, kiket a természet csodálatra rendelt fölibénk, az élet egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy-egy húrját szakítja el a lelkünkben, s egy nagy ilyen csalódás egy marokkal tépi meg valamennyit. 

Vajda János annyira imádta apját, hogy miatta meggyűlölte anyját - s ezzel egyben kihalt belőle minden szeretet s minden gyűlölet. Hamlet számára is akkor rendült meg sarkában a világ, mikor az apja lelke vetett árnyékot az anyja képe elé.

Vajda János is ezt érezte, s őt is nyomta a gond, hogy néki kell a földet sarkaiba visszaiktatni. A lelke a végtelenség kérdéseivel s talányaival volt tele, s az ő világa a mindenség volt s az örökkévalóság. Az elméje ezek között kóválygott állandóan, s nem véletlenség, hogy az emberi tudomány egész rengeteg birodalmából éppen csak a csillagászat egypár igazsága ragadt meg a gondolkozásában. A világ külső jelenségeiből sem vett tudomásul egyebet annál a nagy általánosságnál, Amit természetnek neveznek, s ebben is a legelmosódóbbakat: az erdőket, a felhőket, a levegőt s az eget. Persze, amit aztán tudomásul vett, fönséges erővel tudta ki is fejezni, s az ő tájképei s őszi hangulatai nem kevésbé megragadóak, mint a végtelenséggel való roppant párviadalai. A természethez érzett ezt a vonzódást, úgy lehet, nemcsak az ifjúsága környezete oltotta beléje, hanem vér szerint való örökletesség is. Nem tudom bizonyosan, de erősen hiszem, hogy közel rokona volt Vajda Péternek, a nagy természetimádónak, akinek mikor az aláírását hasonmásban láttam, megdöbbentett, mennyire hasonlít Vajda Jánoséhoz.

Az ilyenféle versei mellett eltörpülnek azok a hazafias versei, melyeket a megszokás és a hagyomány annyira dicsér. A Virrasztók-ról írt verse, igaz, szép az ő komorságában, de például a sokat idézett Luzitán-dal kínos és lapos próza, melynek bírálatát fölöslegessé teszi annak a tudomásulvétele, hogy idézet fordul benne elő - idézet versben! De ez megint nem bűn, s a költő sohasem tehet róla, hogy az főleg igazabb s legmelegebb érzései közül mégis melyek az ő legszemélyesebb, legönkéntelenebb s leginkább kitörő magánérzései. A Vajda János hazaszeretetéhez és magyarságához kétség igazán csak nem férhet - hiszen egész életét, még az utolsó esztendejét is ezekről szóló röpiratokkal keserítette meg önnönmaga. De hát Arany János nem volt-e nagy költő, nagy magyar és nagy hazafi - s az ő hazafias és különösen háborús dalai nem fáradságos vergődések-e? Azt is csak az értetlenség állíthatja, hogy Goethe nem volt német, s a hazáját nem szerette, de a nagy pogány, az ő klasszikus őszinteségével, maga mondta Eckermann-nak: nem írok hazafias verset, mert nem írok rossz verset - ezt hagyom a fiatal Körnerre, az szépeket ír.

Viszont van nekünk egy költőnk, aki a forradalom előtt alig emelkedett túl a középszeren, míg a forradalom után egy  csapásra az elsők közé emelkedett; mint a Kyros fiának, a szülője veszedelme neki is visszaadta a hangját, s Tompa Mihály akkor írta meg a verseit A gólyához, A madár fiaihoz s az Elköltözött barát után valót. Vörösmarty, akinek még a Szózat-ában a szónok leveri a költőt, betegen, agyalágyultan, fél lábával a sírban megírta A vén cigány-t, a hazafias kétségnek s reménységnek, csüggedésnek és bizodalomnak ezt a harsogó, hatalmas himnuszát.

A világirodalomban tán csak a Moore lantján csendül meg ily tisztán a honfibú, s annak minden ilynemű kincse elfakul a Petőfi Sándor hazafias költészete mellett, aki éppoly egymagában áll a nemzetek költészetében, mint ahogy az ő huszonhét esztendős alakja elődök, utódok s hasonlóak nélkül a legeslegnagyobbakkal egy felhőbe vesző fővel áll szobrot a halhatatlanságnak. A magyar hazafias lírának ebben a páratlanul gazdag kincsesházában a Vajda János hazafias lírája inkább kötelességszerű. A haza dolga folyton foglalkoztatta; az örömeiből nem kért, s a bánatát híven megosztotta; részt vett a forradalom előzményeiben, s viselte minden súlyos következményeit; az ország s a magyarság minden ügyei hajlandó fülre és fáradhatatlanul munkás kézre találtak benne - válhattak rögeszméivé, de sosem váltak, hogy úgy mondjam, szívbéli ügyeivé, s mikor a magasságokba szállott, nem a hazafiság szárnyán emelkedett oda.

Az elérhetetlenség hajtotta s emelte a szerelemben is. Minden jel arra vall, hogy e különben daliás és férfias embert a nők nem kegyelték. Mert a nők csak azt szeretik, aki foglalkozik velük, Vajda János pedig nem tudott foglalkozni semmivel. A nők csak a figyelmes embert szeretik, Vajda János pedig mindent tudott, csak figyelni nem. Mindazt a tekintetet, engedményt s elnézést, amit az asszonyok követelnek, ő követelte a maga számára, s ezért vált a vele való társalgás szinte testi kínná. Az ember első pillanatra megérezte, hogy a költő átnéz fölötte; az elméje másfelé kalandoz, olyan tájakon, melyek felé inkább az ösztöne vonja, mint az értelme, s a hallgatója az ő számára tisztán csak abból az egy tekintetből él, hogy őt köteles figyelemmel s érdeklődéssel hallgassa. A hallgatója mintha ott se lett volna - de azért a figyelme legkisebb megcsappanását is észrevette, és szívére vette. Pedig fáj meghallgatni az ő örökös panaszait, az ő ferde nézeteit, az ő gyermekes szempontjait. De e kínba valami ösztönszerű s egyre növekvő hódolat vegyült az iránt az elme iránt, melynek ítélete nem volt, de előítéletei sem voltak; az iránt az őszinteség iránt, mely csak a legnagyobb lelkek sajátja, s amaz értelem iránt, mely az illetlenség e kusza őserdejében is megtalálta a maga útját. A külseje is ily vegyes érzést keltett. Érdekes fő, amely mégsem kap meg; szép férfi, aki mégsem tetszik; lángelmét ragyogó homlok, mely alatt kélt gyanakvó szemben pislog a korlátoltság. S azok a kicsinyes zsémbeskedések, melyekkel a legmagasabb röptű elmélkedéseit teleszőtte! Ilyen lehet a sas, mely mialatt a felhőkben jár, a gyomrára gondol.

Egészben véve nem mondhatni, hogy genie volt. De talentuma volt a genialitásra. Nem volt, mint Petőfi meg Arany, a világ nagy költői közül való, de tehetsége volt a nagyságra is. Az élete ki nem élt élet, a költészete félbemaradt költészet. Szenvedélyes kitartással írt Byronos és Puskinos elbeszélő verseket, holott nem volt elbeszélni valója, mert nem élt, amint ama nagyok, az életben. De a lírában is, míg a tehetsége ereje a magasságok felé vonta, a fogyatékosságai lerántották - s gyakorta a legmagasztosabb ötletét vagy gondolatát agyonverte egy gyerekes fordulattal, egy szerencsétlen rímmel vagy rhytmustalan nehézkességgel. Formaérzése alig volt - ezt a verseinél a prózája még nyilvánvalóbban megmutatja -, e nélkül pedig művészet nincsen. Szerencsétlen időben is született; ő volt Magyarországon az utolsó romantikus s az első modern, mikor a romantika már idejét múlta, s a modernségnek még nem jött meg az ideje. Késő öregkorában néhány végtelenül lágy és finom verset írt, s neki, a rideg embernek, ezek talán a legszebb versei. Mert ezekbe belelehelte az élete titkát: a boldogság s a gyengédség után való nosztalgiáját. A magyar irodalom mindenesetre roppant sokat vesztett benne; a legtöbbet abban, ami őbenne veszett, mert ki nem forrott, s ki nem formálódott belőle. Egypár fönséges szép verse csak a szívünket fájdítja meg a többi után, amit meg nem írt, pedig meg lett volna a hozzávalója. Vannak bányák melyeket oly szerencsétlenül ástak meg, hogy java munka közben beomlanak jóvátehetetlen, csak egypár kiásott ércdarab mutatja, milyen gazdag erek vesztek el ott mindörökre .Ilyen beomlott bánya volt Vajda János költészete, ilyen elhibázott élet az ő élete.

Forrás: A Hét 1897., VIII. évf.