Szül. Vasmegyében, Kőszegen, 1741-ben. Mint jézustársulati tag, több helyen viselt tanári hivatalt, míg szerzetének feloszlatása után szomorúan folytatta napjait egész 1812-be történt elhúnytáig. Munkái: 1. „A magyar Helikonra vezérlő kalauz” (Pozsony 1781). 2. „Magyar Virgilius: Maró Virgilius Publiusnak Ecclogái” (Pozsony, 1789). Halála után jelent meg. 3. A magy. Vergilius 2-dik darabja, mely a „Georgicont” tartalmazza. Eredeti költeményei csak azon néhány epigramm- és ódafélékből állanak, melyeket Kalauzában példákúl állít fel.
Orpheus és Eurydice1
- Muzárion. –
Orpheus a lantzengéssel gyötrelmeit üzvén,
Téged, oh édes társ! egyedül a tengeri parton
Ülve dicsért, mikor a nap kelt, mikor estve lefordult;
A mi nagyobb, sűrű erdőnek homálylyal ijesztő
Fái között tapogatva lement a taenari barlang
Nyílásán a pokloknak melységire, a hol
Emberi árnyékok szép kérésekre nem hajtó
Bírákat s könyörülhetetlen fejedelmet uralnak.
Ott, mihelyest Erebus fenekén csuda éneke zengett,
És gyönyörű hangját a holttesteknek homályos
Képei hallották, vetekedve feléje siettek,
Oly felesen, mint a madarak, mikor őket hegyekről
Alkonyodás, vagy záporeső völgyekre lehajtja.
Asszonyok és férjek gyülekeztek, s harczi mezőkön
Holt bátor daliák, gyermecskék, szűzi leányok,
És ifjak, kiket holtok után testvérjeik által
Meggyujtott farakás szüleik láttára emésztett.
Sőt a tartari mélységben bámulva füleltek
A gonoszok, s kigyós furiák; a Cerberus három
Száját eltátván, ugatását félbeszakasztá,
S Ixíjon kerekét a szél forgatni felejté.
Visszafelé indult már Orpheus, a balesettől
Nem tartán; a háta mögött ballagva követte
Eurydice, a mint Proserpin néki meghagyta,
A mikor a feledés nagy csorbát ejte eszében,
Melyért sok nyavalyát kellett szenvednie, ámbár
Vétke bocsánandó, ha bocsánat volna pokolban,
A föld szívéhez közelebb járulva megállott,
S oh jaj! lelkéből habahurgya szerelme kivetvén
Félelmes gondját, követő társára tekéntett!”
Ottogyon2 a kegyetlen Plútó törvényei ellen
Vétvén, elveszté a fáradozásinak hasznát:
És hármas ropogás hallék az averni tavakból.
Eurydice pedig: „Haj! mi dolog veszt engemet? úgymond,
S tégedet, Orpheusom! ki dühösködik annyira rajtunk?
Im ismét a holtaknak seregébe idéznek
Engemet a kegyetlen Parkák; álomba merülni
Kezdenek im könyves szemeim: már istenek hozzád!
Engem halálos homály bekerít! elválva utólszor
Nyujtom erőtlenedő kezemet!” – s ezt mondva legottan
Mint a füst szem elől eltünt, és Orpheus őtet,
Jóllehet a képzelt árnyékát sokszor ölelte,
És vele szólni akart, nem látá annakutána;
Mert ám másodszor szép kérésére nem hajlott
A könyörületlen révész, hogy vissza evezne.
Mit tegyen, hogy kétszer vesztett társára találjon?
Sírjon-e? a poklot, vagy eget kérlelje? mi haszna?
Eurydice Cháron csónokján Styx-vizen úszott!
1) Orpheus pokolokra száll megholt nejét, Eurydicét visszahozandó.
2) Legottan.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése