Szül. Erdélyben, 1737-ben. Mint a kir. testőrség tagja, buzdúlt fel nemzeti irodalmunk mivelésére. Eredeti dolgozatokban nem jeleskedett; fő érdeme az, hogy forditásai által igyekezett a magyar prózának a franczia csint és könnyüdséget megadni. Igy jelent meg 1774-ben „Kassandra” VII. kötetes regénye Calprenede franczia iróból forditva; így Marmontel után az „Erkölcsi mesék”, és az „Erkölcsi levelek” Dusch után. Báróczi első megalkotója választékos, tiszta, dallamos folyású prózánknak.
Epicharmus, leányának
- Mind. Munkái, Kazinczytól, 1814. –
Erősitő álmamból visszatértem még egyszer egynehány óráig az életre, és láttam lemenni utolsó napomat. Talán éretted serkentem fel, leányom, még egyszer! Most serkenek fel, mint halálból feltámadott, és az égtől megerősittetett; és mivel jelenléted felháborítaná gondolataimnak nyugodalmát, azért ezen papírosra önté ki magát atyai szivem. Ezt kötöm tenéked hagyományúl, kedvesem! Legfőbb adományom ha elfogadod.
Legérzekenyebb szeretetemnek karjai között neveltelek fel tégedet szorgalmatossággal, ó te! reménysége öregségemnek, kitől most elszakaszt a halál; szemeim előtt virágzottál ki, mint egy drága virág, az ültetőnek dajkálkodása alatt. Minden gondjai magános és szomorú óráimnak, ez a terhes hagyománya haldokló anyádnak, melyet több keserűségei között maga után hagyott, tereád háromlottanak, és osztály nélkül birtad egész szivemet. – Ah mily szerencsés voltam tebenned, te, kedves képe virágzó egy anyának, kinek lelke még szebb volt, hogysem a test, melyben lakott. Még csak gyermek voltál, s igen ifjú, hogy legjobb anyádnak elvesztét érezhetted volna, midőn elaludt karjaim között. De még ifjuságodban is kijelentette magát jó szived. Gyakran, midőn kezemre hajtván fejemet magánosan ültem, midőn könyek, kedves anyád emlékezetének szentelt könyek folytanak le csendesen orczámon, gyermeki játékod közben, természeti hajlandóságból illetődvén fájdalmimon, szánakodva néztél, mint az ártatlanság állottál előttem, és elfelejtkezvén a játékról, erőltetted magadat, ártatlan mosolyodást mutatni ábrázatodon, mely meghazudtolta örömedet, körűl levén véve kellemes törődéssel, és ugy siettél kinyujtott karokkal az enyimek közé, melyek kinyiltanak elfogadásodra. Elrejtettem előtted könyeimet, vérző szivemhez szoritottalak, magad pedig mindazokat az oktatásokat, melyeket adtam lelested ajkaimról. – Az ég meghallgatta könyörgéseimet, és felnevelésedben való szorgalmatosságomat jó véggel áldotta meg. Az esztendőknek virágában vagy; de azt nem akarta, hogy azon örömet bearassam, melylyel az öregség táplálja magát, midőn jóerkölcsűek gyermekei. A virág, melyet én ültettem és szorgalmatosan iveltem, nem fog nékem illatozni. – Vajha egy érdemesnek illatozna, a ki méltó, jó erkölcsű segitő társsal birni!
Majd el foglak, édes leányom, hagyni tégedet; ah! veszedelmes esztendeidben fosztattál meg kalauzodtól; a hol az indulatok erősebbek, hogysem az éretlen elme. Még csak tizenhét nyarat számlál virágzó ifjuságod: felneveletlen kor, a világnak elcsábitása ellen. Reszket éretted atyai szivem! Ó! bár csak az ég életemben adta volna azt a boldogságot, hogy egy számodra elválasztott érdemes szeretődnek karjai között láthattalak volna: micsoda csendes lenne halálom! micsoda csendes! – Különben nem úgy végezte volt el akaratja. Könyeim azonban, imádságaimmal együtt éretted esedeznek. Szemeim még az égből is tereád fognak alánézni, és az angyalnak szárnyai, melyet ő az ártatlanságnak védelmezésére ad, bé fognak tégedet takarni. – De mindazokra a szorgalmatosságokra, melyeket egy érdemes atyai sziv szokott mutatni és a melyeket az enyim mutatott tehozzád; azokra a könyvekre, melyeket elválásunkkor öntök; áldásomra, melyet tenéked hagyok, kérlek tégedet, egyetlen egy kedvesem, a kiben ezen a világon hátra hagyom szivemet, el ne felejtsd azokat a szent tanitásokat, melyeket néked adtam. Emlékezzél örökké intéseimre, melyeket újitok, és hidd meg, hogy az igazság, a mit egy haldokló tanít.
Ne bátorkodjál csak egy bizonytalan lépést is tenni a világban; minden hamis lépés félre való útra vezet, a félre való út pedig veszedelembe viszen. Fontolj meg minden cselekedetet, és tartsd készen szivedet a csatához. Csatázás az embereknek sorsa, a királyszékben úgy, mint a gunyhókban; itt a boldogtalansággal, amott a szerencsével, mind a kettőben pedig tulajdon szivünkkel. - A jó erkölcs légyen örökké zsinórmértéked; annak nyomdokát kövesd szüntelen, bárha tövisen, kősziklán, fövényen és pusztaságon vezet is, kövesd mindenkor! – Az ifjuság nem igen hajlandó valaminek valóságos és voltaképen való megfontolására; azt gondolja, hogy
törvény szerint illeti őtet a gyönyörűség, míg oda lészen ideje; és úgy teszik, mintha a józan, szép okoskodással unalmassá tenné szép óráit. De, édes leányom ne engedd magad a közönséges balvélekedéstől eláltatni, hogy szüntelen való mulatságban gond nélkül élj, és a józan okoskodást csak homályban lett eszmeszülésnek tartsd. A gondolkodás a lélek élete, és a megfontolásban áll legfőbb gyönyörűsége. Veszedelmes hosszú útunk vagon a világon keresztül. Szorgalmatos gondod légyen ezen útadnak czélját megvizsgálni, és – bárha elejént irtóztatázatos lenne is kimenetele – gondold meg hogy azért élsz, hogy meghalj, azt a nyomot és nagy kimenetelt ne veszesd el szemeid elől. Hasznos zsinórmértéknek lészen ez kútfeje néked. Többre tanít, hogysem minden oskolák taníthatnának; csak ez az egy oktatás többet foglal magában, hogysem egész könyvek: tanúlj meghalni! Csak az tud meghalni, a ki elég bátor a halálnak szemébe nézni! a nézhet pedig csak szemébe, a ki barátságot kötött véle. Lásd meg annak a gondolkodásnak hasznát: halni tanulni, oh valóságos nagy mesterség! – A ki csendesen akar meghalni, annak békességben kell élni önnönmagával, nem kell ellenséget táplálni kebelében; szükség, hogy barátja legyen lelkiösmérete; midőn a sirnak széléről visszanéz életére, egész sor szép tárgyat, nemes cselekedeteket és fénylő erkölcsöket kell maga után látnia. Úgy várhat nyugodalmat a halálban! De egy vétkesnek irtózatos halála, és bárha teljes élete mind összefont boldogságokból állott volna is, bár víg napjainak minden arany órái a gyönyörűségnek rózsái között folytanak volna is le; mégis egy szempillantásig tartó halálos félelme irtózatosabb lenne, hogysem ily örömmel tölt élete kedves volt nékie.
De oh! csendes nyugodalma önönmaga ismeretségének a küzködése közben is, midőn a test a lélektől megválik! ki nem lehet beszélni, gyenge a nyelv kimagyarázására annak, a mit érzek. Még az álmok is felélesztők. Ragyogó ábrázatok állanak körülöttem, angyali termetek és oly országnak határa, melyben a gyönyörűség és sokáig tartó boldogság lakik! – Láthatnád csak azt, a mit én látok, érezhetnéd, a mit én érzek, s remélhetnéd azt a nyugodalmat és csendességet, mely most keblemben uralkodik, oh édes leányom! úgy bizonyos lennék, hogy a jó erkölcs örökké gyenge lánczaiban tartana, hogy szived elfelejtkeznék a földről, s utálná a vétket!
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése