Szül. Szent-Miklóson, Torontálban, 1750-ben. A kegyesrendiek közé lépvén, mint ilyen több helyütt tanárkodott. 1777-ben Bécsben az építészetet tanulmányozta, honnét Nagykárolyba tért, s ugyanitt, 1778-ban: „A magyar alagyáknak első könyvök” czimmel bocsátotta elsőben közre verses műveit. Sok hányatás után Pozsonyba vonult, egy ideig a „Magy. Hirmondó” hirlapot szerkesztette; majd Győrött, Rajnisnál vonta meg magát, hol „Költeményes Szülemények” czim alatt a XVI., XVII. és XVIII-ik század jelesebb költőit tervezte kiadni, mely vállalatát Faludi versei és több prózai műveinek, továbbá Orczy és Barcsay költeményeinek és saját „Elegyes verseinek2 kibocsátásával meg is indította, de melylyel pártolás hiányában kényszerült felhagyni. Időközben Győrött a világi papsághoz lépett át. Az 1790-ki hires országgyülés megnyiltával Budára sietett, hogy ott a haza nagyait a sürgetett magyar t. társaság felállítására birhassa. E végből Bessenyei „Egy magyar társaság eránt való jámbor szándékát” és II. Józsefnek már benyujtott saját tervét, ujra dolgozva kiadta, melyek ha sükert nem arattak is, nagy figyelmet gerjesztettek. Pár évi sanyarú nélkülözés után érte a méltó megtiszteltetés, hogy az egyetemhez „magyar nyelv és irodalom” tanáraúl meghivatott, s e tanszékbe 1802-ben ünnepélyesen, e is iktattatott. Ettől fogva jelentek meg korszakot képező művei: milyenek: 1. „Antiquitates Litteraturae Hungaricae. Vol. I.” (Pest, 1803.) 2. „Elaboratior Grammatica Hungarica.” Vol. I.-II. (Pest, 1806.) E korszakba esik nyelvészeti vitatkozása Verseghyvel, melyben őt három tanitványa külön-külön munkában védelmezte. Megh. 1807-ben.
A természet
- Magy. Museum, Pest. 1788. –
Ó igaz tükör, csuda fény, együgyű
Puszta természet! mi keserves átok,
Vagy gonosz jelben születés nyomorgat
Annyi sok embert?
Mennyien vagynak, kik elől homályba
Rejtezik fényed; tapogatva járnak
A vakok sürün feketült setétben,
S nyögnek utánad!
Ritka olly boldog sok ezer közül is,
A kinek pillant valamely szikrácskád;
Századok szülnek csak egyet, ki téged
Láthat egészen.
Hozzá
Mikor éjjel
Égbe nézel
Csillagokat látni,
S lángjokat csudálni:
Akkor bár ég volnék,
S reád lenézhetnék –
Annyi szemmel,
Mennyi tüzzel
Fényes-ragyogva ég
A szép csillagos ég!
Kikeletkor
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derül fel,
S uj pompájával tér-mezeinkre kiszáll.
Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt,
S könnyű szellőnek lengedezése nevel.
A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak,
Zöld füvel a nyirkos rét mosolyodva frisül.
Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink,
És a bimbózó ág leveleknek ered.
A fris csergeteg is szabadabb forrásra felenged,
Szép kövecses feneket tiszta folyása utat.
A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét
SŰ vídítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá.
A mi csak él, most minden örül, öreg és picziny állat,
Új elevenséggel minden örömbe merűl.
A nyers ifjúság a zöld pázsitra kikapván,
Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futos.
Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújúl:
Víg fiait nézvén, víg-mosolyodva mulat.
Gondos akolba szorult juhnyáj, s jászolra lezárott
Csorda szabad kényén most legelőre kijár.
Fecskesereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve,
S ház fedelét golyák már kerepelve ülik.
Mindenféle madár öröm ú j éneknek eredvén,
Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes:
Csak nekem itt egyedül, oh! csak nekem, árva szegénynek,
a bús aggodalom szívem epesztve öli.
Hervadozik képem kikelet természete ellen;
Elfogyok, újulást nem veszen életerőm.
Itt vagy-é már? érez testem bomlása, keservem
Eltörlője, halál! s elviszel úgy-e tehát?
Nyilnak már örök életnek szép ajtai, látom;
S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
A nyelmüvelőkre
Szép dolog írással támasztani félre hanyatló
Nyelvünket, s jelesebb gonddal emelni becsit.
Vajha csak, a kik azon vagynak, nem vétene abban
Buzgódó gondjok nagy tüze lángja miatt:
Hogy, mikor eldőltét szánván, felemelni akarják,
Botlott láboknak megcsuszamása nagyobb.
Forrás: A magyar irodalmi tanulmány kézikönyve. Pest, 1868.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése