Thököly Imre a nagy szabadsághős szerencsétlen küzdelmei után a nyugodtabb légű Törökországba menekült, hova nem sokkal e száműzetés után, hű neje Zrinyi Ilona is követte. Ezóta megoszták egymással a fájdalmat, mely egyszersmind a magyar haza közös fájdalma is volt. Az egykor oly fényes és hatalmas fejedelmi pár a világ zajától visszavonulva egyszerű életet élt. De ez életnek egy perce sem volt nyugodt. A száműzetés nehéz tudata s a haza siralmas állapotja sokkal mélyebb seb volt szíveikben, hogysem a családi élet elegendő balzsamot hinthetett volna reájuk.
Ha megolvassuk azon naplót, melyet Thököly Imre akkor írt s mely ma már nyomtatásban is megjelent, mindenütt nyomát látjuk az óriás jellem küzdelmeinek, mindenütt kitűnik, mily megfeszített erővel küzdött akkor is a porta előtt, hogy a nyomorgatott hazát megszabadíthassa kegyetlen elleneitől. Hasztalan volt minden. A haza sorsát jobbra fordítani nem lehetett azon örömöt meg nem érhették, hogy visszatérjenek oda, honnan oly szorongó szívvel távoztak, a fejedelmi pár mint mártír Törökországban, idegen földön ment örök nyugalomba.
Zrinyi Ilona 1703-ban február 18-án szenderült létre 23 napig tartó testi, de oly hosszas lelki szenvedés után.
Komáromi István, ki a száműzetésben sem hagyta el Thökölyéket, naplójában a többek között említést tesz Zrinyi Ilona végnapjairól is, mely részt mint érdekes kivonatot alább közlöm.
Megmenekedél Istenfélő, kegyes, tiszta életű, jó erkölcsű, sok boldogtalanságidat férfi szívvel meggyőző s anyagi gyötrelmidet békességesen tűrő lélekkel szenvedő jeles fejedelemasszony, nekem édes jó kegyelmes asszonyom, e rossz világról és bizony amennyit e világon szenvedél, soha több purgatóriumba nem mentél. Leszakasztá a virágok mezejéről ezt a nemesebbik virágot, ki mellett papja helyett én voltam ezen halálos betegségében és bizony semmit el nem mulattam, valamit az én Istenem szent lelkének vezérlésével lelke javára s vigasztalására elkövethettem, éjjel-nappal sokat imádkoztatván, lelkét az mi idvezítő Jézus Christusunkban annyira megbátorítottam, hogy nyilván s nagyon mondotta, hogy semmit immár nem fél, sem ördögtől, sem kárhozattól, már semmit se gondol e világgal is, kért is igen engemet, hogy már se magam ne imádkozzam, se magát ne imádkoztassam azért, hogy meggyógyuljon, mert már az ő hitinek kezével megfogta az ő Idvezítőjét, az Jézus Cristust hadd ne bocsássa el, hogy mennél hamarább mehessen hozzája, arra nézve deákul egy nehányszor reszkető kezeit felemelvén mondotta előttem: Domino in manus tuat, commendo sprititum meum s így végső szava is ez volt: Veni sancte spiritus! Halála előtt ötöd, vagy hatod nappal könnyebbségét látván, mondottam, miért nem tészen vala mi dispositiót, hiszen azzal hamarább meg nem hal, ha életében megmutatta nagy nemes bátorságát, mutassa meg ha meg kell is halni halálában is, ne hagyja el magát, hanem erősítse meg ect. Akkor édes fiát méltóságos Rákóczi Ferenc fejedelmet eszébe juttatván (kinek rabságból való megszabadulásával, nem kevéssé vigasztalódott volt meg, azelőtt fél esztendővel), kérdést tévén arról is, ha meghal, hová kell temetni és micsoda köntösben? Megköszönvén nékem ezen dolgot, nevezetesen legálá némely alkalmatosságait édes fiának méltóságos Rákóczi fejedelemnek ő nagyságának, rólam s némely becsületes szolgáiról, úgy temetésének helyéről s öltözetéről is említést tőn és mint meghagyta szóval is referálok m. Rákóczi fejedelemnek őnagyságának. Azután elnehezedvén csakhamar az, mint urunk őnagysága is azon házban feküdt egy ágyban, én szegénynek az ágya előtt ülvén, szemeit rám vetvén, kezét a nyakamra tévén a fülemet éppen a szájához húzta (nem szólhatván nagyon, mert a flegmát a torkából ki nem köphette annyira, hogy be kellett gyakran az ujjaimat dugnom a szájába, s úgy segítettem az ujjammal felhúzni a torkából) az, mit igen lassan szólhatott, mondá: Követem az édes uramat, ha mit én vétettem ő kegyelmének; én ő Kegyelméhez igaz voltam, másokat is követek kicsinytől fogva nagyokig, nékem megbocsássanak én is mindeneknek megbocsátottam. Azután harmadnappal tőlem is nevezetesen elbúcsúzék, fejemet magához ölelé, megcsókolván mindkét orcámat monda: az én Istenem áldja meg kegyelmedet én hozzám való jóvoltáért, igaz hűségéért s szolgálatjáért, én kegyelmedet ez életben meg nem jutalmazhattam, hanem jutalmazza meg az Isten! et reliqua.
Ő azért szegény 18. februári vasárnap délben meghalván s 20-kán koporsóban tévén s Nicomediába vitetvén és ott 8-ik martii Galatába érkezvén, ugyanazon napnak estvéjén a galatai jesuiták kisebbik templomában pompás solemnitással eltemettettem; még életében lelkemre kötvén eltemettetését őnagysága, de urunk őnagysága is reám bízván, minthogy maga Nokimediában maradott volt. Fehér márványkőből szép monumentumot erigáltattam, egyiket a sírja felibe, melyen a címere vagyon, s alatta ilyen írás: Donec res urgat, másikat a sírja felett a kőfalban téve, melyen öreg arany betűkkel ilyen írás vagyon:
„Hie requiescit ab heroicis laboribus
Virilis anini mulier, sexus sui a saeculi Gloria
Celsissima Domina Helena Zerinia
Zeriniae Atque Frangepaniae gentis decus ultimum
Thököly Prineipis uxor olim Rákóczii utroque digna conjuge
Maguis apud Croatos, Transylvanos, Hungaros, Siculos inclyta Titutulis
Factis ingentibus toto in orbe clarior.
Varops acqua mente fortunae casus expoerta par prosperis, major adversis
Cumulatis Christiana pietate bellieis laudibus
Fortem Domino reddidit animam
Mortem eluctata in suo Florum campo
Ad Nicodemiensem Bithiniae sinum
Anno salutis 1703. Aetatis 60 die 18 Februarii.
*
Requiesct in Pace.”
Varga L.
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1869-dik évre közönséges évre, Kolozsvárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése