Kolozsvári Aladár (19.sz.vége-20.sz.eleje): A gyermek gyilkos ballada

Leszáll a nap, születik az alkony
- Vajjon hova siet Rozsi asszony?…
Könyörög a jó lelkiismeret:
„El ne indulj, maradj, maradj,
Az egekre kérlek!”

Ah! az asszony nem hajta szavára,
Üzi hajtja borzasztó kincsszomja;
Hiában esd a lilkiisméret:
„Térjünk vissza, térjünk vissza,
Istenedre kérlek!”

Az őrült nő nem hajta szavára,
Ott viszi már remegő két lába;
Fényes gyilok villog a kezébe,
Pokoli szint ijesztő szint
Vett magára képe.

Tágas utczán megy az asszony végig
Ismerik már nem is igen nézik…
Egy gazdag nő ül az ablak mellett,
Előtte van ima könyve,
Abban levelezget.

„Szép gazdag nő add ide a pénzed,
Hisz tovább már úgy se kell az néked!…”
… Kiömlik az gazdag asszony vére,
Ki a földre, ki a szent könyv
Tiszta levelére.
***
Oda haza gyermek van a háznál
Gyilkos asszony, de rosszul vigyáztál!
Ráismert az aranyos erszényre
Nem rég adott abból néki
A meggyilkolt néne!…

Édes anyám! Igen szépen kérem,
Adja azt a piros erszényt nékem;
Megáldja még az isten is érte,
Szomszéd néni azt már úgy is
Rég nékem igérte!…

Kérés közben elalszik a gyermek,
Bünös anya hova lett a lelked?!…
Fénylő gyilkod kis szivét találta,
S helyetted a Duna vette
Ringató karába!…
***
Összegyültek a vármegye házban,
A bünös is a gyilkos is ott van;
Szentelt gyertyák őrzik a keresztet,
Reá tekint a gyilkos nő
S alig áll, úgy reszket.

… Felnyilik a mellék ajtó zárja
Fehér szárnyát két felé kitárva;
A mit eddig betakarva tartott,
Kimutatja a halottat,
A szép halvány arczot!…

„Rozsi asszony, ki-é ez a gyermek?
E gyümölcs a te sziveden termett!…”
Az enyém nem! Átkozott a fája,
Hogy ily korán, éretlenül
Leejtette ága!

„Háromszor menj térdeiden állva
Kezed tett rá véres homlokára,
És az isten, és a szent természet
Szent nevében, a fejénél
Mindig esküdjél meg!…
-    -    -    -    -    -    -
-    -    -    -    -    -    -
-    -    -    -    -    -    -
-    -    -    -    -    -    -
-    -    -    -    -    -    -
Megy az anya – harmadszor is indul
De szeméből könye arczára hull;
Lassan halad, megáll… szeme fénye
Olyan mint a pokol,
Ha tüze kiégne!…

Kél az asszony ajakin az önvád
S vakmerően mindegyre kiabál
Vétkes vagyok – üssön a végóra!
Aranyait a teremben
A padlaton szórja.
***
… Fehér kendőt kötöttek szemére,
Hogy ne folyjan arczára a könye;
Háta megett emelték a bárdot,
Jaj, jaj, a ki oda nézett,
Istenem mit látott!….!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.