Gárdonyi Géza (1863-1922): Háború árvája

 
Fészekből kiesett madár a nevem,
És én nem tudom: mi történt velem?
Annyit sírtam, a szám is belefáradt;
Jaj, nem találtam apámat, anyámat!

Az éjjel mégis láttam apukám,
Kard volt kezében, seb a homlokán.
Nézett. Szeméből a könny kiesett.
Apukám édes, fáj-e a sebed?

- Nem fáj, fiam! Szégyelleném, ha fájna,
De búsít, hogy a hős gyermeke árva.
Ha kenyeret kérsz: van-e, aki hallja?
A nyoszolyád tán tüskebokor alja?

Ha sírva fakadsz, ki ölel szívére?
Odaborulsz az országút kövére.

- Apukám – mondtam –, hát már ez se fájjon!
Láthatod, hálok puha, fehér ágyon:
Kenyér, ha kell, az egész nemzet adja,
s ha sírok, mindig lesz, aki meghallja:
Bárki is az, ki karjait kitárja,
Krisztus szívére borul minden árva.

Forrás: Magyar Lélek. A magyar népművelők országos folyóirata. Szerkeszti: Hankiss János. V. évf. 3. sz. 1943.