Kriza János: Románcz

 
Gyorsan gyorsan édes lovam,
Hogy lássam meg a galambom,
Ismeretes ez a határ,
Nem messze van a falu már.

A faluban egy udvaron,
Sok nép áll fenn sötét gyászban,
A legszebb lány a faluban,
Ott fekszik a koporsóban.

Koporsója zöldre festve,
Gyászvirággal ékesitve,
Körülette az udvaron
Gyászruhában hat hajadon.

Várta várta szeretőjét,
Érte ki – kisirta szemét;
Ha megjőne messze földről
A sok golyó Zápor közül.

Egyszer csak azt hallja hirben
Elesett az ütközetben,
Nem sir nem könyez majd szeme,
Szive hasadt meg egyszerre,
Szive repedt meg szegénynek,
Azt beszélik a legények.

Bucsuztatják fütől fától
Minden leány barátjától,
Szeretője van még hátra,
Ki elesett a csatába! -

Ne búcsuzzál édes lelkem,
Itten vagyok, megérkeztem,
Már megjöttem a csatából,
Kely fel hideg nyoszolyádból,
Mért nem várhattál meg engem
Mért véssz örök búcsut tőlem.

A sok nép csak ámul bámul,
A huszár leszőált lovárol,
Alig hogy leszállhat róla,
Össze rogyott bágyadt lova.

A pisztolyja meg volt töltve,
Fájt a szive belé lőtte,
Ömlik vére a huszárnak,
Koporsóból nyögés hallszik.

Felszakasszák a fedelit,
S hát a halott emelkedik,
veti szemét a  huszárra,
S ismét meghal szegény lányka.

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.