„Ha a piski híd elvész, Erdély is elveszett”
„B e m t á b o r n o k”
Sokszor hunyt le a nap vérbe,
Mig Erdélyt ily veszteség érte; -
Szamos, Maros sokszor áradt:
Több volt annál a köny s bánat!
Hogy a honvéd vas kezébe
Megcsorbult a kardnak éle;
S vizaknánál egy nap estve
Vértől volt a hó megfestve. -
Három nap és három éjjel
A szél csak „jajt” horda szélyel;
Ez az emlék itt és amott:
Csonka honvéd, avagy halott. -
Három nap és három éjjel
Védte az ősz B e m testével
Azt a tábort, azt a serget,
A mely eddig győzni termett. -
Csak hátrálnak, csak vonulnak,
Nyomát vesztve ország-utnak.
… Piski-hidhoz hogy elértek
A kimerült vert honvédek,
A vezér parancsszavára,
Minden legény ott megálla;
S Bem ajkáról zúg a széllel:
„Ha a híd vész: Erdély vész el!”
S mint csepp méreg hordoz halált;
E nehány szó akkint talált; -
A gyalázat és a szégyen
Egyik arczról másra mégyen; -
A mult nagyság fényes szárnya
Szivök vérét általjárja;
Én keblüket a mi nyomja,
A dicsőség forró szomja…
… S ott a hóval fedett tájon,
Tábort üt a csöndes álom:
Mesgyéin a jeges utnak
Állva ülve elalusznak;
És a hold halvány világa,
A mint félve rájuk szálla,
Azt hinnéd mind – mind kisértet,
Sirba vinni jöttek érted! -
S mint ha távol vihar készül,
Megijedsz a csöndességtül:
Piski tábor néma, tompa,
E dermesztő nyugalomba. -
Könyitni a fájókeblen:
Egy „j a j” kevés, az se lebben; -
Minden zaj ha néha támad:
Lovak rágják a zablákat. -
Ám nyugta nincs a kebelnek; -
Szellem-árnyak jőnek, mennek:
Jő Rákóczy Rodostobúl,
amott robban táborostul; -
Kérge repedt meg a földnek:
Hunyad, Bethlen szárnyat öltnek,
Csattogásuk ezt kiáltja:
„Átkozott, ki bitang, gyáva!”
Tolva szállnak, ujak jőnek,
Kiket a harcz tegnap ölt meg:
Édes testvér, barát, rokon,
Mély sebhellyel homlokukon;
Elhullt hősök bérutitva,
Ah hasztalan várnak sirva!
A hull vér, meredt szemek:
Mind boszúért csengenek. -
Ám egy dörgés orjás-hangja,
Ez árnyakat elzavarja:
„- Itt az ellen, a fene had!!”
Minden honvéd fegyverre kap. -
Megrázkodik s hallgatva áll:
Vagy győzelem vagy a halál!
… Inkább mennék gyehennára,
Mint e néppel most csatára. -
Az ágyu már dörög, csattan,
S hogy vészes volt jel: hogy „jaj” van;
Ujabb dörgés, uj roppanás:
Ez elrepült, az hantot ás;
S mint viharban az ég rendül,
Hogy elveszesz, hiszed szentül,
S meg sem moczczansz egy álltodbúl:
Élő honvéd úgy nem mozdul. -
Soknak immár vége, vége,
Arczán ül az örök béke!
Védő fegyver, szurony, szablya
A gazdáját gyászolhatja. -
- Lesz még idő búra, könyre!
Hajh most zendül, most „előre!”
S mintha hivná égi zene,
Tüzbe ég a honvéd szeme.
Töltött fegyver immár czéloz,
Ám kevés jut el a czélhoz;
S mintha milio szunyog szisszen,
Csak hangja zúg füleikben. -
- Mindig közelb-közelb mennek.
Mint két vésszel terhelt felleg,
Két hegy ha összeroppanna:
Perdül a dob, zúg: „rohamra!”
Hejh a hegyek havas orma,
Ménektül lett letarolva;
A völgynyilás halma-utja:
Vérvirággal lett befutva; -
Golyó zuzta szét a fákat;
Sztrigy-patakja vértől áradt;
S mire a nap alább szálla:
Soknak lett ma itt halála! -
Ki lett győző a küzdésbe?
A híd, a híd egyiké se!
Ki az első, ki utolsó?
Alig maradt egy hirmondó!
S száz ágyunak éhes torkán
Ismét zuhog az az orkán…
- A nép szól, keresztet vetve:
„- Uram ne vigy kisértetbe!”
Ám, ha pokol tüze égne:
Még jobban hat a honvédre;
S bár ördöggel: mégis vivnak;
Uj hadoszlop tart a hidnak. -
Társainak véres testén,
A „h a z á é r t” halnak, élnek…
- És meghaltak, egy se tért meg!
… Sokszor ujult s szünt meg a harcz
S győzni nem birt sem ez, sem az;
Csak a holtak, sebesültek
Mutaták, hogy hősök küzdtek. -
- Széttekint Bem körül – körül;
Szemébül egy könyet törül;
Serge előtt végig lépdel:
„- Ne félj magyar, ne félj székely!”
S gyorsan leszáll lovárul im…
„Elő-elő szép ágyuim!”
Zuhog-csattog lovak körme
S megfordulnak legott körbe. -
- Czéloz-czéloz… a láng lobban…
Most a másik… gyorsan-gyorsan…
Negyvenedik is lobbot vét…
„- Most, e l ő r e, fiam honvéd!”
És fáradtan, meg nem törve,
Egész vonal ront „e l ő r e!”
Ifju szivvel, örök-tűzzel;
Fejük felett Bem csak tüzel. -
Negyven ágyu tüzel, lobban:
Hull az ellen hosszu sorban;
De ki még él bátran léptet,
Elfogadni a honvédet. -
Csak előre jó honvédek…
Ám haragja kél az égnek:
Forgó szél jön vad robajjal,
Havat szórva, szembe nyargal,
És a merre viszi mérge,
Rádűl a honvéd szemre:
S üvölt, sivit, örül rajta,
Ha ruháját leszaggatja. -
Hahó, hahó, te bősz elem,
Nem lesz tiéd a győzelem!
Ám a sereg vakon, fázva,
Rohan a halál torkába, -
Már már nincs több száz lépésnél;
Már-már össze ér a két fél;
Egy-egy ágyu alig dördült,
s a zaj mégis sokkal szörnyübb. -
Oh az a hang rémes szörnyen,
Mely a boszús szivből röppen:
Ha oroszlány és hiéna,
Egymásra tör martalékra. -
… E lövés volt az utolsó; -
Lábuk alatt porzik a hó;
Felvert hó és füst fellegben:
Egymásra dűl a két ellen. -
Vitéz az is, de ez bátor;
Sok leomlik vas karjától;
Ha másként nem, birokra megy,
S halálra van fojtva nem egy:
Fegyver ágya egyest koppan,
S összedül vad fájdalomban:
Szurony hasit át a sziven,
És elbukva egyet szisszen. -
- Körül a tért már vér tölté…
Nem lehet küzdeni többé. -
- Hátrább hátrább „f e h é r s z i j j u!”
Messze jöttél el a hidtúl. -
S mint megindult hó gomolyok,
A két tábor együtt forog,
S vértül festve a hidra ér…
„- Ez itt a czél, itt a babér!”
Megritkulva oda érnek. -
- Szük az a híd a honvédnek,
S dühében a Sztrigynek rohan; -
De kiárad a vad folyam,
Sepri, sepri, míg gátot vet,
Ugy mennek át egymás felett:
Halál-hörgés s öröm-zajba…
A forgószél messze kapja. -
Hajh kacag a démon ajka,
E vakmerő diadalra:
Az ellennel susog, beszél,
S „f e h é r z á s z l ó t” lenget a szél.
… Áll a honvéd meg se mozdul:
S halált vesz a „béke-j o b b t ú l”, -
És az élők hátra nyomva,
Küzdnek az áradt folyóba. –
Meg van-é hát meg van irva,
Hogy Erdély itt leljen sirra?!
Elfordult-é a had-isten!?
Halál-madár, hess el innen!
- Csillag megállj! Ne hozz éjet,
Mig Ben „a t y á n k” ide érhet…
S megjelenik a küzdők közt
Az „ősz h a t t y u” sasok között. -
Kardot se ránt, nincs beszéde;
Ott áll a harcz közepébe;
S mint villám üt sebet-sebre:
Ostorral csap az ellenre, -
Ostorával suhint, legyint:
Egész tábor éled megint,
Ki fél-lábbal, ki fél-kézzel:
Még egy rohamot merészel. -
Rejtsd el, szép nap világodat;
Eljövél, hogy meggyászoljad
E vérontást, ezt az órát,
Minőt a föld nem sokszor lát!
Midőn barát s ellensége
Térdig járt egymás vérébe;
S ki egy perczig volt csak tétlen
Halál ült meredt szemében. -
Hurráh, hurráh, bömbölj orkán;
Halál omolj ágyu-torkán;
Sztrigy-folyamja áradj, ömölj,
Vértől, könytűl tengerré nőjj;
Ordits kapu, kiálts város…
Le nem győzöd Bemet már most;
Te forgó-szél, öntsd ki mérged:
Érd utól az ellenséget! -
- Elő, elő, vitéz huszár,
A csatatér a tiéd már:
Futó ellent utól érni;
Ágyugolyó be nem éri. -
… Leszáll a nap az ormon át;
Az éj átveszi birtokát;
A sok kis fény csillog-villog…
- Alusznak a – myrmidonok.
… Sok fölébredt ismét győzni; -
Soha nem kelt fel a többi;
Betakarta a halálba -
Örök éjnek setét fátyla. -
- Halmok állnak jeltelenül,
Felettök az idő repül; -
Ám, szól a hir arany könyve:
Hogy a hősök temetője…
Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1869-dik évre közönséges évre, Kolozsvárt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése