Murányi Sándor (1836-1907): Tengerparton (October. 1865.)

 
Nagy tenger vizének partja közelében
Állok elmerengve, gondolkozva mélyen;
A tenger fensége megdöbbent, elragad -
Mely eget s mélységet egyiránt visszaad. -

Mily csendes és nyugodt! Mint a gyermek arca,
Kiben szenvedélyek még nem keltek harczra.
Néha jön egy hullám lomha lebegéssel,
Megloccsan a parton, s nyomtalanúl vész el.

Titkos erő űzi játékát itt egyre,
Viharokkal irván nevét a tengerre
Én láttam már egyszer sötéten e nevet:
Éjétől elborult DÉL, NYUGAT és KELET…

Körültem csendes éj, - s bár sötét van: LÁTOK,
Egy egy csillag fénye hint reám világot,
A túl parton mint egy üstökös lobogva,
Látszik a hajósok VILÁGITÓ tornya.

Messze… messze mélyen, benn a tenger felett,
Felvont vitorlákkal egy hajó KÜZD, lebeg…
Mire a nap feljön fog-e partot érni?
Vagy jön egy vihar és darabokra tépi!

Most még nem zajlanak a szilaj hullámok,
Utjokat sem szelik vakitó villámok;
Vész ha járt is erre, kifáradtan pihen,
Valahol a sziklák sötét öbleiben. -

Sötét álma lehet egy alvó viharnak…
Ah nem hiszek én S SIMA tenger arcznak -
Tekintenétek csak jobban bele, mélyen:
Undok szörnyeket hord örvénylő méhében.

S ah remegve nézek a KÜZDŐ HAJÓRA -
Ha örvényben jut és mélyébe sodorja…
… De im kelet felől kigyult az ég széle,
Mi ez? Hajnalnak e vagy viharnak fénye?

… A tenger mozdul – és hullámzik csenden,
Lelkemet megkapja egy lázas sejtelem…
Tünődöm… merengek; aggódom s remegek:
NEM HOZ-E A HAJNAL VIHART, FERGETEGET?!

Forrás: Kolozsvári Nagy Naptár 1867-dik évre. III-dik évfolyam. Kolozsvárt, 1867.